2017. máj 26.

Sniffyction - Drive Me Faster Tour 2016

írta: Krómer Márton
Sniffyction - Drive Me Faster Tour 2016

Lille-Besancon-Traunreut-Budapest

Reggel bevásároltam a sarki kisboltban, összekapartam a kissé másnapos népeket, aztán olyan fél 12 felé már zúztunk is Párizs felé. Az elképesztően drága kapus rendszer miatt országúton mentünk, de azzal együtt, hogy napi 40-50 eurót spóroltunk, a táj is gyönyörű volt, nem beszélve az olcsó falusi kocsmában magunkhoz vett életmentő kávéról. Ez az egyik dolog, amiért szívembe zártam Franciaországot: bárhova mész, a legutolsó kiskocsmában is hibátlan a kávé. Van neki kultúrája, na.

Párizsban azért csak beszippantott a délutáni csúcs, tettünk egy gyors látogatást a híres temetőben, természetesen Jim Morrison sírja nem maradhatott ki. Még világosban kanyarodtunk a Notre Dame elé, majd toronyiránt (szó szerint) pont villanygyújtásra sikerült az Eiffel toronnyal szemben leparkolni egy zsákutcában. Hibátlan érkezés. Boxi magából kikelve, teljes extázisban üvöltözött, hogy „Itt vagyunk Párizsban bazze”, Lilla egy fokkal diszkrétebben adott hangot csodálatának, Bori és Emma nem hagyták magukat kizökkenteni. :P

Kis nézelődés után mentünk is a Dr. Feelgoodba. Kirámoltuk a motyót, aztán Dominique-kel elmentünk parkolóhelyet keresni, ami ott nagyjából Király utcai nehézségekbe ütközik. Mázlink volt, egy kerékbilincses autó után volt még egy hely, ahova a rossz példát látván senki nem mert beállni, de Dominique megkérdezte a rendőröket (Igen, ott nincs külön rosszindulatú közteres, és a rendőrök is barátságosak. Ezt már 2008-as francia körtúránk alatt is többször tapasztaltuk.), majd jött, hogy 7-től már nem bilincselnek. Nyertünk egy hibátlan parkolóhelyet egy szinte lehetetlen helyen, 2 perc sétára a klubtól. Az élet apró örömei. :)

Ez volt az a buli, ami – hétfő lévén – tényleg csak azért volt, hogy Párizs ne maradjon ki, és legyen ingyen szállás. De ezen kívül is jó edzés a lányoknak, két napja az akusztikus bulira gyúrtak a buszban. Jól is sikerült.

Dominique egyik barátja szállásolt el minket. Miközben mentünk hozzá, mutogatta a nevezetességeket: „itt a Bataclan…ez meg az a kávézó, ahol 5 embert lelőttek ugyanakkor. Oda szoktam járni, de épp akkor nem mentem le…”

Mondta, hogy már kiköltözött a kertvárosba, de irodának még fenntartja a lakást. Meg a zenekaroknak. Hűtőben van kaja meg sör, fogyasszunk nyugodtan, reggel jön melózni, egyébként meg a parkolást már kifizette. Ez a srác egy igazi francia gentleman, remélem egyszer majd még meg tudjuk valamivel hálálni, most egy Sniffy pólót kapott. :D

A lakása is megér pár szót. Egy régi, II. vh. előtti épület, jellemzője, hogy nincs benne egy derékszög sem. Ami nagyon tetszik ezekben a lakásokban, azok a kis apró különbségek, amik olyan franciássá teszik őket.

Például azok a díszlécek a falon, a műkandalló, vagy, hogy nem szeretik szigetelni az ablakokat, mindenhol szimpla, és mindenhol ugyanúgy záródnak, Lille-től Lyonig. De csak náluk. :)

Reggel szokásos: sarki kisbolt, reggeli bevásárol, aztán megpróbálkoztunk azzal, hogy még egy kicsit körülnézzünk a városban. Nagyrészt buszos városnéző túra lett belőle, belekóstoltunk a belvárosi dugóba, de azért sikerült pár képet lőni a Moulin Rouge előtt, meg inni egy kávét a Bohém negyedben, és még meg sem büntettek a tilosban parkolásért. Sajnos a Montmartre kimaradt, ott nem tudtunk megállni, de azért kanyarogtunk egyet a környéken.

Reims felé kellemes kis országutakon mentünk, aminek előnye, hogy véletlenszerű kedves kis városkákban találja magát az ember. Először csak egy torony tűnt fel, ami annyira gyanús volt, hogy az elkerülő helyett egyenesen a város közepébe hajtottam. Nem tudom, hogy mi van abban az épületben, hogy így megfogott, de vagy tíz percen keresztül álltam előtte, és nem tudtam levenni róla a szemem. Pont szemben vele találtunk egy amerikai holmikkal telepakolt kocsmát. Nyilván nem lehetett kihagyni a kávét ott se. 

Miután a lányoknak sikerült elrángatniuk új barátom mellől, még egy jó fél óra autókázás után megérkeztünk Reims-be, a kimondhatatlan nevű városba. (Valami r és h közti torokköszörülés +enn.)

 mini-dsc02570.JPG

Ezt a helyet felismertem, pedig 2008-ban egyszer jöttünk el itt, ugyanígy. Meg se álltunk. :)

Fotó: Scholtz Kristóf

A klub még nem volt nyitva, illetve akkor érkezett egy kicsit ijesztő kinézetű srác, aki nem csak angolul nem beszélt, még azt se értette, ha a guglifordítóval – Lilla szerint helyes, ő tanult franciát ;) – felolvastatott francia mondattal próbáltuk kideríteni, mikor jön a főnök. Ha ő még nem lett volna elég abszurd, az átható bűz, és az avar (!!!) a földön, valamint a plafonról lógó indák kissé elbizonytalanítottak minket, hogy biztos akarunk-e itt játszani. Hála Istennek pár percen belül befutott a főnökasszony, az egyetlen, aki beszél angolul. Elmagyarázta, hogy ő bérli az egész épületet, alul klubot üzemeltet, felül értelmi fogyatékosok a bérlők, akiknek segít boldogulni, közülük az egyik volt a srác, akinek az a dolga, hogy buli után rendet rakjon a helyen. Úgy mondták a helyiek, ő ott mindenki anyukája. :) Az avarra is volt magyarázat: minden ősszel egyszer teleszórják a klubot mindenféle bokorral, a földet avarral hintik be. Annyira tetszett a népeknek, hogy még pár hétig ott hagyták díszletnek. Megnyugodtunk, hogy a büdös csak az avar bomlásából származik, nem pisilték tele a helyet. Igazából addigra már meg is szoktuk.

mini-dsc02000_1.JPG

Fotó: Scholtz Kristóf

Dominique figyelmeztetett, hogy a L’Excalibur technikai felszereltségével problémák vannak, de mákunk volt, mikrofonok voltak, kábeleket hoztunk magunkkal. Beálltunk, meglepően jó hangzást sikerült belőni, még úgy is, hogy én kevertem. :D A háttér egyenesen hibátlan volt.

Koncert előtt olyan sült kacsa vacsorát rittyentett a főnökasszony, hibátlan francia vörösborral, hogy azon nyomban helyre állt a lelki békém. Viszonylag későn érkeztek a zenészek a dzsemre, de már a koncert elején egész sokan voltak, és tetszett is nekik a hangverseny. Utána a lányok hajnalig nyomták a sessiont a helyi srácokkal, akik lelkesen hozták a bort nekünk. Amikor gyanúsan sokan ajánlották fel, hogy náluk lehet aludni, és már a főnökasszonynak menni akaródzott, segítettük kirugdosni az embereket, megágyaztunk magunknak a műbőrpadokon, egy kis otthoni házi szilva mellett beszélgettünk még egy darabig, aztán eldőltünk.

mini-dsc02210.JPG

Fotó: Scholtz Kristóf

Szerda, Besancon

Az indulás szokás szerint zötyögősen sikerült, este hétre érkeztünk Besanconba, kicsit kínos is volt, mert a lányok beállás után még felkéredzkedtek fürdeni és sminkelni, ennek időtartama már vendéglátóinkat türelmét is próbára tette némileg.

Les Passagers Du Zinc ismét egy zseniális klub. Nehéz rangsorolni a helyeket, ahol Franciaországban megfordultunk, de nekem kétségkívül ez a nyerő. Földszinten van a kocsma, és egy Citoren DS felnyitott motorháztetején keresztül lehet lejutni a pincében lévő koncertterembe. Gépész-autóbuziként nálam egyértelműen mindent vitt.

!!! veszélyes szakmai tartalom !!!

Zárójeles megjegyzés: a Citoren DS egy korát messze megelőző műszaki megoldásokkal teletömött autócsoda volt, elég csak a hirdo-pneumatikus rendszert megemlíteni, ami ebben az autóban debütált 1955-ben! Zárójel bezárva.

maxresdefault.jpg

Fél 11 körül kezdődött a koncert, és bár szerda volt, 40-50 fizetőnk volt, és ezen a bulin kerestünk a legjobban. Szállásunk egy szintén elég régi lakás volt, amit kizárólag a város két klubjába látogató zenekarok számára tartanak fent. Itt jelentkezett problémaként a már említett ablakszigetelés hiánya megfejelve a fűtés gyengélkedésével. (K**a hideg volt)

16003020_1900050100230837_1945964090665320629_n.jpg

Fotó: Scholtz Kristóf

Besancon, reggeli idill.

mini-dsc02552.JPG

Mint említettem, a stuttgarti Ignite buliról lecsúsztunk, és mivel drága arra a szállás, tovább kellett mennünk még 300 km-t Tim barátomhoz Traunreutba. A késői indulás miatt este 10 után érkeztünk meg hozzá, kellemes diszkrét sörözgetés után másnap tovább indultunk Ausztria felé. Már induláskor hallatszott, hogy valami nincs rendben, Salzburgban begurultunk egy szervizbe, ahol felállították a diagnózist, hogy beállt a kerékcsapágyunk. Több szervizzel is megpróbálkoztunk a környéken, de péntek miatt senki sem vállalta, így kénytelenek voltunk ott hagyni a buszt Salzburgban, visszavonatoztunk Timhez, akinek százmillió köszönet, hogy még másfél napig csövezhettünk nála, míg megjött a felmentő sereg Pestről Dobos Csabi személyében a BPRNR Sprinterrel. Csabinak szintén ezer köszönet, hogy másnaposan kijött értünk, illetve Vörös Andrisnak, aki azonnal segítségünkre küldte a gépet. Hozzá tartozik a történethez, hogy ugyan volt assistance biztosításom, közölték, hogy küldenek trélert, de a helyszínen ki kell fizetni. Ráadásul 500 euróig állták volna utólag. Tehát gyakorlatilag nem érsz vele semmit. A hibáról röviden annyit, hogy nem lehetett érzékelni semmit belőle, amíg nem volt nagy a gáz, a szerelő pár héttel a turné előtt cserélt féktárcsákat, és ő sem talált hibát. Azon kívül a busz szeptemberi vásárlásakor az eladó fél év garanciát vállalt, hogy minden rendben van a busszal, minden hibátlan rajta. Ebben a tudatban indultam neki a turnénak. (Mikor megemlítettem neki a dolgot, már csak a motorra és a váltóra emlékezett…ó mily meglepő.) Van, akinek a szava elég egy kézfogással…hát nem mindenki gentleman. Azóta magam ellenőrzöm a buszokat.

Nézzük pozitívan a dolgokat, a lányok egy zokszó nélkül tűrték a helyzetet, valójában jó kis csapatépítő lett a turné végéből. Vasárnap hajnal háromkor érkezett meg Csabi, Salzburgban átrámoltunk az otthagyott buszból, majd kora délutánra értünk haza. A buszért két héttel később mentem ki telekocsival. Mivel az osztrák kollégák nem szeretnek javítani, inkább cserélnek, a számla vége 1400 Euró lett. De legalább a fél futómű ki lett cserélve gyári új alkatrészekre. :P

Tanulság: mindig rendesen ellenőrzött busszal menjetek hosszú külföldi turnéra, és legyen kapcsolat vészhelyzetre. Az utolsó két bulit értelemszerűen le kellett mondanunk.

Hétfő reggel indult a gépünk a Junkies-zal Szöulba, ezzel a kirándulással folytatjuk a következő posztban.

 

Szólj hozzá