Ha nem olvastad az előző részt, tedd meg, különben nem fogod érteni, mi történik. Pont, mint a Dallasban.

Következő állomás az éjjel-nappali gumis, ahol kiderült, hogy elfáradt a felni, ott ereszt. Így ez nem oldódott meg, reggel gugli, Debrecenben vettünk egy pótkereket Kolozsvár felé egy bontóban, hogy ne legyen para. (Nem volt, végül pótkerékkel csorogtuk végig a maradék 5000 km-t.)

Kolozsvárott a La Teviben játszottunk, ami egy klasszikus rockkocsma, bejáratott közönséggel, és hála a jó helyi koncertszervezőknek, sok jó rockzenekar megfordul náluk. Nem csak Romániából vagy Magyarországról, nemrég egy brazil RHCP tribute zenekar is zúzott itt. Hangulatos kis utcácskában van, Kolozsvár szívében.

Beszélgettem a tulajjal, aki – Biharból származik, bár magát szásznak vallja, beszél magyarul. Az Audiowolf persze nem értette a dolgot, de gyors magyarázat után felvilágosultak. Mivel én tudtam legjobban kommunikálni Moshuval, meg Bishop amúgy is lesz@rja az előzenekart, hirtelen beugrós menedzser lettem és intéztem nekik sört, amit nagyon értékeltek. Amúgy, mint kiderült, vihettük volna az előző Sniffyction bulit is hozzá, csak aztán félresiklott a kommunikáció. Nem baj, annál jobban várnak minket decemberben.

A bulit átaludtam, mivel az első húzós nightdrive várt rám hajnal kettes indulással. Malte, az Audiowolf bőgőse váltott, miután átkeltünk a Kárpátokon és kezdtem színes bohócokat látni magam előtt. A buszban eltöltött három óra alvás után már végignyomtam a maradék 250-280 kilométert – a bolgárok máig nem tudtak megállapodni magukkal, hogy valójában milyen messze van Szófia Vidintől, a távolság rapszodikusan változik a fővároshoz közelítve. Mivel Dunánkkal ismét találkozunk a román-bolgár határon, ami nem rövid, némileg lecsökken az átkelési lehetőségek száma. Pár éve megépült a híd Vidinnél, így keleten és nyugaton egy-egy hídon lehet átjutni Bulgáriába. Ráadásul az új hídnál már egész Európa-szerű a határátkelés. (Bár magát a hidat megtalálni még mindig kihívás, mert kitáblázás nincs.) Első bolgár utunk alkalmával szintén erre voltunk, de akkor még híd nem állt itt. Ha időre mégy, verd ki a fejedből a kompozást, mert ugyan a távolság rövidebb lehet, de a menetrend...hm rapszodikus. 

Buli után nyakukba kaptunk egy rendkívül lelkes, ámde annál kreténebb csávót, aki bekormányzott egy olyan őrzött parkolóba, ahol szó szerint 2-2 centi volt a bejárat és a busz oldalai közt. Igen, amikor a hülyeség a lelkesedéssel párosul…majd miután sikerült bemanőverezni, közölte, hogy ánforunáteli reggel 7-kor ki kéne állni. Mondom haver, no way, én aludni fogok, de kösz, hogy be kellett ide állnom, hogy ezt megtudjuk. Kifelé ugyanez tolatva. Csak sikerült lehorzsolni a lökhárító sarkát. (Szerencse, hogy azért volt ott a csóka, hogy szóljon, ha nem adja ki…) A vicc, hogy száz méterrel arrébb volt egy másik, tök üres és ötször akkora őrzött. De legalább kifizette a parkolást.

Bishop és Duda valami faszább szállást intézett magának, nekünk maradt a hippi hostel. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha a szoba nem a hatalmas pókerparti szomszédságában lett volna, becsukhatatlan ajtóval. Miután – talán némileg morcosan – jeleztem, hogy az elmúlt 40 órából négyet töltöttem alvással, a manager kiutalt nekem egy, a pókerpartitól távolabb eső szobát, mindössze egy lakótárssal. Látván a srácok fejét másnap reggel, jó döntésnek bizonyult a megoldás kissé agresszív keresése.

Első nap, hogy kiélvezhettük a turnézás kellemesebb részét, Nis közel van Szófiához, a hostel melletti étteremben csillezgettünk kellemes bolgár ételek és italok társaságában...egész délelőtt. A német pajtások ki is használták a lehetőséget, és indulásra igen jókedvűek voltak már.

Arról, hogy mi a veszélyes…

Dimitrovgradot elhagyva van egy kb 10 km hosszú tök egyenes szakasz a főúton Nis felé. Ugyan Bishop említette korábban abbéli igényét, hogy a kamionokat nem feltétlenül kell megelőzni, egy, a kelleténél jobban belátható szakaszon mégis megelőztem egyet. Látszott ugyan szemből a közeledő hegyomlás, de kilométerekre volt tőlünk.

Amikor egy 140 kilós óriás fröcsögő nyállal ordít rád az anyósülésről, nem kis önuralom kell hozzá, hogy az úton maradj egy 8 méteres turnébusszal…diszkrét nemtetszését fejezte ki az előzéssel kapcsolatban…hogy majdnem kiestem a kabinból. Áldom a Junkiesnál eltöltött három évet, különben nem tudtam volna megtartani a nyugalmamat. ;) Megálltam a következő kútnál, és meglehetősen idegesen megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy bocs, de 10 éve buszozok. A német srácok szedték le rólam. Ekkor kizárólag miattuk nem tettem ki cuccostul és hagytam ott a p*csába. Hatalmas riszpekt nekik a problémakezelés magas színvonaláért. Ilyen helyzetekben ismerszik meg az intelligens ember. Mint később kiderült, John is ekkor döntött, hogy otthagyja a csávót a spanyol turné után legkésőbb. 

Ettől kezdve Bishop emailben kommunikált velem a következő két napban.

Nišben elég szürreális élményben volt részünk. A tourbookban szereplő helyszínt egy helyi sem ismerete, aztán a facebook eseményből kiderítettük, hogy máshol lesz. Csinos szerb lányok megmutatták a térképen hova menjünk, odamentünk, bepakoltunk, majd rögtön ki...mert azt mondták nem is itt játszunk. Átmentünk a Small Cafe-ba, ahol a tulajdonos csajszi mondta, hogy a Black Stage kamu eseményt csinált. Konkurenciaharc szerb módra. (De akkor a Small miért nem csinált semmit??) Nyilván voltak tízen a bulin. 

Ha 9 zenész egy szobában alszik, a nagy számok törvény alapján biztos, hogy lesz(nek) valaki(k), aki nálam jobban horkol...ennek az éjszakának a lenyomata tükröződik az arcomon az alábbi videón...

Előreláthatóan ez volt a legdurvább etap. Nis-Kiskunfélegyháza laza 500 km végig autópályán. Este tízkor koncert után indultunk tovább Szarajevóba. Röszkénél másfél órát álltunk kifelé a határon. Itt adtam át aznap először a vezetést Malténak, aludtam kb 3 órát, míg eljutottunk a horvát határig, és el is értük a kapukat.

Ott átvettem és a horvát oldalon még 3 órát csorogtunk, mire sikerült áttuszkolni magunkat a vakációról hazatartó törökökön. Fene gondolta volna, hogy Horvátország felé ennyien mennek még ilyenkor szeptember közepén is. Boszniában még vezettem valamennyit, majd cseréltünk ismét. Ekkor már az elmúlt 28-29 óra alvásideje a nettó három órát súrolta. Természetesen hátul a buszban, az ágyon.

Szarajevóig aludtam még pár órát, ott csak beugrottunk Bishop barátjához lemosni az út porát. A GPS bevitt a dzsindzsába, de a szintén profi német kollégán csak kifogott egy éles, de jó keskeny jobbkanyar. A gép nem akaródzott tovább menni, én korrigáltam 200 métert tolatva lefelé az igen meredek, de legalább szűk utcában.  Mert ugye én szeretek tolatni. Ezt már megmondták az ausztrálok is. :D Szerencsére ekkor még az eső is rákezdett.

Mire letolattam, megjött Oliver kocsival és elkalauzolt magához. Fent a hegytetőn él Szarajevó szélén. Hatalmas gerendák tartotta, maga által épített házban lakik a padláson, az alsóbb szinteket kiadja, meg lehet kempingezni a kertjében. Mostarba elkísért bennünket, Bishop vele ment, úgyhogy elég relax utunk volt.

Az azért elég vicces, hogy míg Szófia és Nis közti incidens mutatta, eléggé félti az életét, addig simán beült Oliver mellé egy szakadt régi Ford Sierrába, miután az említett úriember egy akkora gandzsát tolt, amit még egyes kannabiszkedvelő kollégák is csapatostul pusztítanak el...

Ezek után nem tudtam – nem is akartam – követni a busszal…felmerül a kérdés: milyen, ha nincs betépve? :D

Átzúdulunk Mostarba, jövő vasárnapra oda is érünk. ;)