2018. már 11.

Lorin Walker Madsen turné - második rész

írta: Krómer Márton
Lorin Walker Madsen turné - második rész

Előzmények itt, első rész itt.

Negyedik fejezet

Érdekes érzés kerített hatalmába, Claire. Vajon a szocialista realizmus stílusjegyeit magán hordozó panzió nosztalgikus hangulata tette-e velem, vagy mert három nagyon hosszú és fárasztó nap után, ahol napi huszonöt órát össze vagy zárva másokkal, ráadásul angolul kell az agyad tornáztatni, végre egyedül lehettem pár órát és a szerv, ami mindig csak a galibákat okozza lazított egyet az övön, ki tudja? Minden esetre erős  home honvágyat kezdek érezni. (Az angol…) Általában az ember akkor csúszik szét, ha csökken a nyomás rajta.

 

Elmúlt. Élt 14,5 percet.

Felbosszantott, hogy se wifi, se mobilnet, de még térerő se nagyon. Magyarország 15 éve…csak akkor nem akartam dolgozni. Lementem még egy kávéra, dumáltam a srácokkal, Márton újra Márton.

Az elmúlt 3 nap 2000 km autópályája után az utolsó 100 igazi felüdülés volt kis bajor országutakon.

Megjöttünk a negyedik állomásra. 500 éves épület, kórháznak készült, később sokáig üresen állt. És most ez a szimpatikus srác kapta bérbe a várostól, hogy legyen valami benne. És van. Nem is akármi. Az egyik leghangulatosabb művészkávézó-kocsma-koncerthelyszín, amivel turnéim során találkoztam. A sajnálatos módon azóta már bezárt Suchy Dok hasonlítható hozzá a határ túloldalán, de az alterebb, punkosabb volt.

Ülök a bárral szemben a mörcspultnál, kb 30 ember ropja Lorin muzsikájára lent a kórház kápolnájában. Igen, az a koncertterem. A régi állomási óra hangos kattanással vált október huszonegyedike, háromnegyed egyre. A falakon régi plakátok, művészfotók, egy ismeretlen művész fakockákból összerakott művei (150 euró/darab). A kápolna több száz éves fa karzatán még fent van Jézus pár szenttel. És mindez egy tiszteletet parancsoló, több mint 500 éves épületben.

Ötödik fejezet - ami elég hosszú, mert sokminden eszembe jutott, pedig csak egy napról szól

Ma nem fogok rekordot dönteni…lecseréltem a turézoknit, mert reggelre elmászott...:P

Olli, ennek a csodálatos helynek az üzemeltetője saját lakásában szállásolt el minket. Vagyis lakásaiban, mert rögtön kettő is volt egymás felett. Nagyszüleitől örökölte, mindkettő egy-egy labirintus elképesztő kincsekkel. Olli mindenféle régi dolgot gyűjt, a fürdőszobájában egy vintage rádió és egy működő Telefunken magnó, kazettákkal. A kávéfőzőjét még valamikor a hetvenes években vehette a nagyapja. Kiválóan funkcionál. Az alsó szint az enyém volt. Minden szobában egy-két régi, lemezjátszós DJ szett. Ezeknek a legnagyobb szerelmese. Volt kettő a klubban is, arról tette be a lemezeket.

A mai 600 km dimbes dombok között kacskaringó kis bajor utakkal kezdődött, majd végigzúztunk a pályán – kis kurflival az osztrák-svájci határnál - egészen Zürichig, ahol elcsíptük a délutáni csúcsot, majd kikeveredve belőle nyilván az utolsó 20 km-en sütött olyan lapos szögben szembe a nap, hogy periszkópon néztem az utat magam előtt. Mire átvergődtünk a maradék bázeli dugón, és úriasan leparkoltam a járdán, pulóverig izzadtam. Azt hiszem nem volt messze a végkimerülés, de túléltük. Sokat segített benne a VégszükségeseténleecherCD. Valamiért mindig megnyugtat.:) (Az összes helyi rádió borzasztóan hallgathatatlan).

route_5.jpg

Ma este a fiúk egy rendkívül apró kávézóban játszanak, a kedves helyiek megvacsoráztattak, ez némi életet lehelt belém.

Azt hiszem iszok egy sört.

Sőt.

Már egészen biztos vagyok benne. Egészségedre, kedves Claire! It hits the spot – ezt most tanultam. Amerikai szleng, átviszi a lécet, vagy mi.

Tudod, Claire, úgy tűnik, majd’ minden napnak meg van a maga tanulsága. Amikor azt hiszed, türelmed Buddháéval vetekszik, hiszen jónéhány zenészen edződött kötélidegeid acélból vannak, akkor rá kell jönnöd, hogy sokkal nehezebb a körülmények hatására egyre morcosabb önmagad ráébreszteni, hogy a körülötted lévő emberekkel alapvetően nincs semmi baj, „ön a hibás, nem a készülék”.

dscf2246.JPG

Nagyon hosszú nap után próbálsz aludni a Small Footra (azt mondák a svájciak, mikor az amerikai kollégák érdeklődtek a Big Foot alpesi előfordulása után, hogy náluk csak Small Foot van) mini-kanapén, ahol nyilván kitörik a nyakad, mire felébredsz úgy éjfél felé. Végre vége a koncertnek, de eltelik még másfél óra, mire sikerül elindulni (ó milyen ismerős…). Persze, a főhős hajnal fél kettőkor, mikor már kint állsz a busz mellett, kezdi el lelkesen mesélni az élettörténetét egy huszadik random embernek. Végre berámolod a népet a buszba, három nagyon aranyos, de kicsit bosszantóan részeg helyi kalauzol. Persze, hogy nem találsz parkolóhelyet. Még két kör, ott nem jó a ház előtt, mert csak másfél órát lehet maradni. Meg van. A srác félnapos jegyet vesz a BKV jegy automatából a villamosmegállóban! :)

Kis kirándulás után visszaérsz a szállásra, autentikus százéves épület, pici fa lépcsővel. A lakás két szobás, bútor nincs sok benne, de matrac igen. A fürdőszoba egy telefonfülke a konyhában. A helyi promóter srácé, aki épp járja a világot valahol. Emiatt nyilván 12 fok van benne. Sikerül belőni a villanymelegítőket, már a biztit se veri le. A rendkívül segítőkészre csiccsent srác pedig szétszedi a konnektort, hogy a csupasz fém foglalat kilóg belőle, csak hogy tudjam a laptopom tölteni – mert Svájc nyilván nem használja az EU szabványt – én meg azon gondolkozok, hogy hova tesszük a hullát, ha megrázza az áram. Túlélte.

A késői indulás, a szarakodás a parkolással, a konnektor, a melegítő. Mind az emberek jóindulatának és segítőkészségének eredménye, amit Lorin olyan sűrűn és intenzíven köszönt meg, én meg kicsit szégyelltem magam, hogy még csak a gondolata is felmerült bennem, hogy milyen idegesítő arcok, pedig nem, csak tökéletes vendéglátók szerettek volna lenni. Ma is tanultam valamit.

Túléltük a zúzós első öt napot, most néhány kellemesen lazulós vár ránk.

Igen, folytatjuk. Jövő hét vasárnap. :)

 

Szólj hozzá