Előzmények itt, 1, 2, 3. rész.

Kilencedik fejezet

Claire, csináltam Neked egy kis ajándékot indulás előtt. ;)

Livigno Olaszországhoz tartozik, de olyan közel van a svájci határhoz, hogy vámmentes övezet. Alig, hogy átjössz az alagúton (hétköznap 34, hétvégén 45 euró oda-vissza), kijáratnál a svájci határőrség állomásozik. Természetesen kiszedtek, gyakorlatilag a testüreg-motozáson kívül minden lehetséges módon csesztettek minket. A buszt apró darabokra szedték, az összes csomagot átküldték a mobil röntgenen. A számban turkált a csóka, majd közölte, hogy pozitív a marihuána-teszt. Én akkor már kissé morcos voltam, hogy minek kell b**tatni minket, úgyhogy elég határozottan és mérgesen mondtam a manusz arcába, hogy az kizárt, mert nem szívok at all. Biztos az asztma-gyógyszeremtől hülyült meg a béna tesztere. Vicces fejet vágott, azt gyanítom, nem ilyen reakcióra számított. Aztán még jól megvámolták a mörcsöt, hiába mondtuk, hogy csak promócucc. Azért a végén addig piszkálták a srácok a főnököt – aki egyébként fiatalabb volt nálunk -, amíg csak csináltak egy közös képet.

Egókép a hegyekből. Nem, nem szelfi. Bizonyítékok vannak rá, hogy én már 15 éve is csináltam ilyet. ;) És, ja: pólós idő volt. :)

Livigoból ha Zürichbe akarsz menni, egy 19 kilométer hosszú alagúton vonat visz át. Rendkívül mókás. Csak felállnak az autók rá, mint a kompra, aztán uzsgyi. A GPS azt is hiszi, hogy komp. :D

Mindez potom 35 euróért. One way.

Napi bölcsesség: onnan tudod, hogy Svájcban vagy, hogy ha 140-re gyorsítasz, eltűnik a seggedből a BMW. :P

Zürich: kedves kis kávézó, szállás öt perc sétára. Holtidőben el tudtam bújni kicsit csillezni. A kávézó tele volt, mindenki boldog. :)

Tizedik fejezet

Elképesztő, már megint virágos jókedvvel ébredtem, pedig most is esik az eső, mint szerdán. Lehet valami ezekkel az sz-betűs napokkal. :P És még az se tudta elrontani, hogy életem legdrágább ihatatlan, savanyú kávéjával pörgettem fel magam. :) Mert hát ugye ha az ember a Boszporusz közepén lévő kis világítótorony tetejében issza a világ legjobb török kávéját, az ugye megéri a pénzét…hát most egyik összetevő se volt meg. :D

Mai 500 km a franciaországi Neversbe. A Bázelen áthágó autópálya permanens dugóját már rutinosan kerültem ki, azért így se volt egyszerű átrágni magunkat a városon. Az utolsó 150 km vörösaszfaltos francia országutakon, kedves kis falvakon, kisvárosokon, nagyon zöld mezőkön, évszázados szőlőültetvényeken vezetett keresztül. A mai nap csúcspontja az a másfél óra, amíg üvöltött a fülembe a PUF Közönséges Koncertje. :) Itt biztos otthon éreznéd magad, drága Claire!

Nevers egy gyönyörű kisváros a Loire mellett, nagy szerencséjük van az amerikaiaknak, hogy pont ez az egyetlen francia állomásunk a turnén. Bár nem jártak volna rosszabbul akkor sem, ha Dijonban vagy Lyonban játszunk. A helyiek nagyon hálásak voltak, mondván ide nem akar jönni senki.

A tulaj egy hatalmas szőrös francia – akár viking is lehetne  - angolul nem beszél, így gugli fordítóval kommunikáltunk. Pompásan működött. Egyébként marha aranyos pofa. Egy kis helyi étteremben kaptunk vacsorát. Amikor az amerikai kollégák elkezdték az étteremben kézzel enni a pizzát, és még büszkén hozzá is tették, hogy hát otthon sose esznek ilyet késsel-villával…na akkor azért egy kicsit arrébb ültem volna…amerikai khm…kultúra(?).

Korai indulás után erőltetett menetben zúztunk Mannheim felé, mert igen korai kezdés volt betervezve. Rallifokozatba kapcsoltam, átzúztuk a tegnapi 150 kilométer vörös országúton, majd 450 kilométer pálya 140-es utazóval, hogy elérjük a csücskös érkezési időt.

A kávézó a mannheimi volt amerikai katonai bázison van. 4 évvel ezelőttig 40 ezer amerikai katona állomásozott itt. Ma új városrészt igyekeznek létrehozni belőle, a sportcsarnok előterében van a kávézó, benne pedig főként mászófalak. 

Koncert után viszont jól kipróbáltuk a hely nyújtotta szolgáltatásokat, ha már itt voltunk. :)

A kovbojok nagyon elérzékenyültek, hogy ez még pár éve Amerika volt, egy darab a történelmükből. Hát szegények, nincs nekik sok, hadd örüljenek ennek. :P

Tizenkettedik fejezet - Igen, kimaradt a tizenegyedik, de az olyan rövid, hogy nem érdemli meg, hogy fejezetnek nevezzem. Viszont, ha nem a 12.-kel folytatom, akkor elveszek a napok között. :D

Bamberg szintén egy gyöngyszem Németország közepén. Nagy mennyiségű kilátszó gerendás házat és gótikus katedrálist foglal magába. És mivel Tim barátom barátnője itt lakik, átcsábítottam őket Lorin bulijára. Ráadásul megmentették az estét, mert ma volt az egyetlen nap, amikor nem kaptunk vacsorát. Jóóó féle bambergi helyi specialitással töltődtünk fel, nagy mennyiségű robbantott disznót vettünk magunkhoz, hogy aztán leöblítsük a szintén unikális bambergi füstölt kolbász ízű sörrel. :D

Tim mesélte, hogy a franciákat utánozva sok házat lemeszeltek, hogy nem látszanak ki a gerendák, és ettől elvesztették eredeti jellegüket, de nincs mit tenni, mert már az is olyan rég történt, hogy ha vissza akarod állítani az eredeti állapotot, a vakolt számít annak. Ugyanis UNESCO világörökségi listán van a város. A koncert után hirtelen megtelt a hely 500 bulizó egyetemistával, kik már közben is szállingóztak, úgyhogy elég jó buli sikeredett belőle. Persze, hogy holnap is 700 kilométert kell vezetni Hollandia nyugati partjáig…

A szállás persze a club felett. Viszont baromi vicces homorú ajtó volt a fürdőszobán. Ilyet még sehol se láttam. :D

Folytatás jövő vasárnap Hollandiával!