Előzmények itt.

Csavartam egyet a blogon...

...

És megint csak Exupérinek van igaza, Claire. 10 perc fagyás kint a betonon, mert kretének a ryaneresek. Nem, nem vihetem fel a hátizsákom, mert már azért is külön kéne fizetni. Laptopom csupasz seggével a hónom alatt keresem a helyem, ahol egy barom már hortyog. Mindegy, leülök eggyel előrébb egy üres helyre, remélvén, hogy másnak nem kell.

És ezek után: nem tudom, hogy lehetséges, de akkora a lábtér, hogy még tarkóülésben is elfér a lábam. A hajtómű ott dübörög mellettem sokezer lóerejével. (Csak felébred a mérnök az emberben ilyet látván.) Majd a robotmagyar elkezdi dadogni a széfti ficsörzt elképesztően vicces akcentussal. A sztyuárdeszeket ismerem egy régebbi utamról.

Nézek ki az ablakon, a hajtómű csillog a felkelő nap fényében, nézem a távolodó kis házakat, a fekete-fehér foltokat a földön, ahogyan lassan eltűnnek a tejszínhabban, és ha itt ülnél mellettem kedves Claire, már biztos könnyesre röhögtem volna magam, így csak hülyén vigyorgok, mert elég furcsán néznének rám, ha hangos hahotázásban törnék ki. És, hogy miért? Ezt csak az értheti, aki belül olyan egy kicsit, mint az az örök gyerek pilóta Lyonból. Akárcsak Te.

...

Ültem a gépen Charleroi felé, fülembe üvöltött a Pál Utcai Fiúk, miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, és teli vigyorral néztem kifelé a fejemből. A mellettem ülő, hajnali kómájából még fel nem ébredt magyar srác és a belga lány mit sem vett észre az egészből.

Leszálltam, kisebb kalandtúra után megtaláltam a benzinkutat, ahol Kurt, a turné belga szervezője várt rám, elmentünk felvenni hozzá a backlinet, megkaptam a tourbookot, és egy óra múlva már robogtunk Liége felé, Lorin Walker és két barátja a fedélzeten. Mire megérkeztünk a városba: Lorin Walker és három barátja utazott együtt.

Egy jó belga sör elfogyasztása és némi magyarázkodás után megúsztuk figyelmeztetéssel, ha azonnal elhúzunk a busszal a sétálóutcából. Francia kollégáikhoz hasonlóan szigorúak, de megértőek ezek a belga rendőrök.

Az egyik csapos lány kölcsönadta nekünk mesébe illő minilakását. Minden olyan pici, hogy attól tart az ember, hogy ha belép a szobába, kiesik az ablakon.

És most, a hosszú nap, és némi minőségi belga sör elfogyasztása után, kedves Claire, kezdem magam egy szürreális művészfilmben érezni, ahol csak úgy történnek körülöttem a dolgok, én pedig mintha csak megfigyelőként lennék jelen. Érdekes játéka ez az agynak, de amilyen ritkán jön elő a furcsa körülmények különös együttállása folytán, annál izgalmasabb átélni. A zenészek hangbeállnak, két bennszülött apró nyilakkal dobál egy kerek fekete-piros táblát, a tévén hang nélkül fut valami spanyol bajnoki meccs, egy morcos ősz kopasz-hosszúhajú franciául méltatlankodik nekem a pult mellett, hogy nincs senki, aki kiszolgálná. De hát én csak megfigyelő vagyok, mit tehetnék érte? El is tűnt, mint Zazu, a csapos lány.

És ez még csak a turné első napja. Holnap 700 km Sankt Gallenbe.

Második fejezet

A koncert zseniális volt, félidőnél már teljesen megtelt a kocsma. Hogy a fáradtság okozta, vagy amúgy is, de úgy tűnt, Liége-ben mindenki vagy ratyi pózer, vagy lány (azzal épp nem lenne baj, de hát a magyar kolleginákhoz képest...) Egyre jobban kezdtek idegesíteni a részeg belgák, úgyhogy mielőtt lefordultam volna a stokiról, elhúztam aludni az első szessön után. Mivel a bulinegyed közepén aludtunk, jó szolgálatot tett az évek óta rendszeresített füldugó. Miután hajnalban megjöttek a zenész kollégák is, kiderült, arra vonatkozó aggodalmam alaptalan volt, hogy mi lesz a horkolásommal…elnyomtak. :P

Reggel nyolckor eltűntek a süllyedőoszlopok a föld alá, visszacsoroghattam a klubhoz anélkül, hogy a helyi erőkkel kellett volna megküzdenem a bejutásért. Miután felolvasztottam a lefagyott GPS-t, 10-kor már úton voltunk, hogy német staukon és hóviharokon át este hétre megérkezzünk Sankt Gallenbe, ahol egy foglaltházban fogadtak minket a szuperaranyos svájci hippik. Igazából nem is foglalt ház, mert egy ilyen élére vasalt országban olyan nem létezik, de a hangulata az. Sör, kávé és olyan káposztába csavart húsos vacsora, hogy az amerikaiaknak kiesett a villa a kezükből.

Itt ülök, drága Claire, ebben a kívül-belül színesre festett százéves házban, elképesztően barátságos bennszülött hippik között, és habár ez még csak a második nap, már kezdem úgy érezni, az agyam megtelik a sok új ingerrel, és előbb-utóbb feladja a sok információ feldolgozására tett kísérleteit. Nem nagyon lehet szavakba önteni az érzést. Egyszer el kell ide jönnöd, hogy átéld. A rózsaszín tarajos punktól a jól öltözött ötvenes úriemberen át a raszta lányokig mindenféle népek ropják a félhomályban. Egy apró teremben, ahol olyan hangcucc van, hogy azt bármelyik közepes magyar klub megirigyelhetné, ahol a Behringer hangfalat csak kábeles szekrénynek használják.

Harmadik fejezet

Claire, el kell mondanom valamit, amit nem tudsz rólam: van egy titkos szuperképességem, amire csak kis idővel ezelőtt derült fény. Enélkül a képesség nélkül hosszú távon nem lennék képes állni egy ilyen turné megpróbáltatásait. Van ugyanis egy pont az éjszakában, ami észrevétlenül szivárog be az ember életébe, de egyszer csak könyörtelenül lecsap rá, és a kedves, jóindulatú hippiket a szomszéd szobában aludni próbáló sofőr számára borzasztó zombihadsereggé változtatja, akinek egyetlen célja, hogy megkeserítse a bent szenvedő, másnap várhatóan 8 órát vezető ember életét.

Ez a szuperképesség megakadályozza, hogy a kedves, jóindulatú hippik átváltozzanak. Amennyiben némi viasszal tömítem hallójáratomat, az azóta a bizonyos Zöld pardonos koncert óta tartó permanens fülzúgásom - ami régen oly elviselhetetlennek tűnt, de már csak nagy csöndben hallható - egyszerre megnyugtató, relaxációs muzsikává alakul, kizárva a külvilág ingereinek jelentős részét. :D

Ezáltal, miután a durván beszendvicsezett-és sörözött társaság feljött a klubhelyiségbe bulizni, én továbbra is békésen szenderegtem a szomszéd szobában, és reggel nyolckor viszonylag kipihenve nézek a mai 700 kilométer elé. Kelet-Németországba megyünk, Drezdától északra, közel a lengyel határhoz…

Három nap, három teljesen különböző klub, különböző közönség, különböző hangulat. Liége inkább egyetemi kocsma-szerű volt, Sankt Gallen igazi punk klub, Lauchhammer jellemzően idősebb korosztályból kikerülő műértő közönsége jó tíz éve oda van szoktatva. A hosszú út után igazán fejedelmi cateringet kaptunk, szállodában alszunk. A mai melószagúbb, de jól esik a bulisabb, de igen hosszú napok után a nyugalom. Vasárnap a szintén ismeretlen bajor városka: Viechtach következik, Regensburgtól 50 kilométerre. Laza 5 órás út, végre van időnk aludni. :D

Folytatjuk...