Whitchurch-ben beugrottunk egy igen drága klasszik angol reggelire, csak a próba kedvéért. Nyugdíjasok és helyi munkik jártak oda…meg mi. Csak nekünk egy diszkrét otthoni ebéd árába került.

Érdekes építészeti megoldások Coventry-ben...

Fotó: Má

Coventry-ben sok időnk volt, körbeszaladtunk a belváros két utcájában, ami a világháborús bombázásokból megmaradt. A városháza és egy lyukas templom. Amíg a zenekar bevonult a Pri Martba, addig kis helyi segítséget igénybe véve sikerült rábukkannunk Kristóffal még egy megmaradt utcára, ahol több száz éves faházak között rátaláltunk az igazi autentikus pubra, és a legnagyobb megelégedéssel szürcsölgettük a pohár sörünket az Öreg Szélmalomban, mikor megjelent Julien, a helyi autentikus gentleman.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Julient szklerózis multiplex gyötörte, a hozzá kirendelt szociális munkással ugrott le egy sörre, és elkezdett mesélni a környékről. Életvidám kis emberke volt, humorát nem veszítette el, bár elég nehezem mozgott már. Teknősbékához hasonlította magát, ha az emberek fellökik, elesik és a páncélján hanyatt fekve kapálózik. Mindezt mosolyogva, sörét kortyolgatva tette. Megköszöntük a sztorikat, csináltunk pár fényképet vele, majd visszaandalogtunk a buszhoz. Ismét bebizonyosodott, hogy a kellőképp körültekintő vagy, és van egy hatodik érzéked, mindig fellelheted a helyi autentikust a helyi autentikus helyen. Végül is valahol itt érzem a turnéim esszenciáját.

• 
• 
• 
• 

Miután felcsíptük a zenekart, a térkép alapján belőttük, hogy a városnak mely felén lehet a klub, majd 2 ember megkérdezése után meg is találtuk. Ez volt turnézásaim eddigi rekord tájékozódása. Tekintve, hogy az angolok nem beszélnek érthető angolt, igen nagy büszkeséggel töltött el a teljesítmény. :D

Egy régi, hosszú, boltíves vasúti híd alatt bújik meg az Arches Venue, néhány autószerelő műhely szomszédságában. Praktikus hely, nem igazán zavarja a zene a környékbelieket. Supportunk a Birminghami Aramantus metál banda volt. Pofátlanul fiatalok, és zseniális zenészek. A gitároson kívül mindenki lány, Iron Maidenre hajazó muzsikájuk zseniális, bízom benne, hogy sokra fogják vinni.

Mivel - mint említettem az elején – B terv volt az Anglia, viszonylag kevésbé előnyös leosztásokat kaptunk a koncertekért. Eszter Coventry-ben a szálloda mellett döntött, cserébe nem kaptunk gázsit, de az ágy és a reggeli esélye biztatóan hangzott, tekintve, hogy a turné elmúlt napjain különböző kreatív konfigurációkban helyeztük el magunkat viszonylag kis helyekre összepréselődve, jellemzően a földön.

Nem vagyok morcos, csak a fényviszonyok teszik. :P Fotó: Scholtz Kristóf

Reggel korán keltem, hogy ne csússzak le a reggeliről…amiről kiderült, hogy nincs…ellenben ennek köszönhetően elcsíptem facebookon Ausztrál Tibit, aki hónapok óta elérhetetlen volt és le is kötöttem egy turnét az Alithiával novemberre. Így alakult, hogy a közép-angliai Bridlingtonból, a Tesco parkolójában állva, szemerkélő esőben, fejem felett köröző sirályokkal felmondtam a Bánkiban, hogy belevessem magam a turnézás világába. Mindezt azzal a tudattal, hogy többé-kevésbé decemberig finanszírozva van az életem. (Szeptember az amerikaiakkal, november Alithia, közben otthon Junkies). Rákenról. (Mivel jelen pillanatban is írom a Turnézoknit, a mellékelt ábra mutatja, túléltem.) :P

Coventry-i reggelünkön kezdett az idő morcossá válni, már furcsa is volt, hogy az elmúlt négy napban verőfényes napsütés vett körül, pedig elég rendesen körbeautókáztuk a szigetet. Bridlington ráadásul az Északi-Tenger partján fekszik, jó szeles város. Amíg a zenekar a beállással volt elfoglalva, mi Kristóffal a mólón fagytunk egy órát, de megérte. :)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Igen jól jött a neoprén biciklis kabát meg a lámaszőr sapka. 

• 
• 

A koncertből akusztikus változat lett végül, mivel arrafelé is akadnak kellemetlenkedő szomszédok. Nem is baj, olyan kicsi volt a hely, leszakadt volna a plafon, ha a srácok elkezdenek zúzni. :D

A helyi promóter egy 120 kilós vörösszakállas viking volt, akinek a kiejtését, még Eszter se értette, pedig ő már tavaly is találkozott vele. Minden bizonnyal rendes gyerek, de hiába kértük, hogy próbáljon meg legalább lassabban beszélni, semmi hatása nem volt. Végül csak igazuk lett a "délieknek". :D Az ő édesapjának legénylakásában aludtunk – vagyis a többiek, mert bár igyekezett az öreg félretologatni a szoba tartalmát, láthatóan nem volt 6 emberre hely. Így nekem maradt a busz. Az az ágy és az állófűtés együtt elég jó kombó. Probléma akkor volt, mikor hajnalban ki kellett mennem pössenteni, és az egész utca gyönyörűen ki volt világítva, sikátorok pedig közvetlenül lakóházakhoz vezettek. Összeszedtem a bátorságom és szerencsére nem látott meg senki. :P

No, így, hat óra buszban alvás után lezúdultunk Londonba, ahol különböző felbontású előre lementett gugli képernyőképekből, spirálisan megközelítve Wembly-t, sikerült elérnünk a Torch-hoz, ahhoz a kocsmához, ahol sok magyar zenekar megfordul. Mivel augusztus 20-a volt, rengeteg magyar jött el, igen jól sikerült a buli. Több-kevesebb sikerrel próbáltam aludni pár órát a buszban, koncert után kilőttünk, hogy elérjük az utolsó kompot Doverben. Olyan vihar szakadt ránk, hogy a komp két óra késéssel érkezett Doverbe, majd a fedélzetre feljutva úgy mentünk egyenesen a folyosón, mintha már a tizedik sörünk után lennénk. 

Fotó: Scholtz Kristóf

Az éjszakai komp is egy igen érdekes szociológiai tanulmány. A rutinos családok beállás után nagy sebességgel zúdulnak fel a fedélzetre, hogy lecsapjanak a szabadon maradt kanapékra és fotelekre. Nekünk, kezdőknek csak egy kis sarok jutott a szőnyegen a hajóorrban. Középosztálybeli jól szituált arabok, négerek, indiaiak, angolfejű angolok családostul alszanak kupacokban. Mintha arra a másfél órára egy teljesen más közösség gyűlne össze, mint a szárazföldön. Van ennek az éjszakai csatorna-átkelésnek valami furcsa, szürreális bája.

 

Fotó: Scholtz Kristóf

Miután legördültünk a szárazföldre, reggel 6 óra felé Belgiumban (mert ott ingyenes az autópálya, sőt ez a rövidebb út, ellenben 100-150 eurót lehet spórolni, ha elkerüli az ember a francia kapus rendszerű autópályát.) kezdett rajtam úrrá lenni a végelgyengülés, egy parkolóban hátramentem aludni egy órát, majd mivel nem lett a helyzet jobb, Beni, aki futárkodik, felajánlotta, hogy tolja neki a pályán pár órát, míg összeszedem magam. /Tudom, kicsit hosszú lett a mondat, de ez most így marad, csak./ A következő három órát nagyjából ájultan töltöttem a hátsó ágyon, de utána viszonylag kipihenten vettem át a volánt. Stuttgartnál beugrottunk régi barátomhoz, Linához egy kis mivanveled beszélgetésre.

Hajnali életkép az osztrák autópálya parkolójában. Fotó: Scholtz Kristóf

Vasárnap este hatkor indultunk Stuttgartból. Eszternek hétfőn reggel 10-kor dolgoznia kellett volna, elsimítván némi nézeteltérést a hazaérkezést illetően ezt a határidőt elengedtük, éjjel aludtunk 4 órát Tim barátomnál Traunreutban (Salzburg mellett a német oldalon), aki immár nem először, és – mint később kiderült – nem is utoljára húzott ki a slamasztikából. („Milyen hülye szavakat ismersz…passzív szókincs.”) Esztert délben tettem ki otthon, én, miután hazavittem Százhalombattára a srácokat, kipucoltam, leadtam a buszt és ebédeltem egyet a nagymamámnál, este hatkor estem haza, az előző napi belga ájulásközeli állapotban.

Soha többé Bridlington-London-Budapest. Végeö