Ha egyszer egy biznisz beindul, avagy élet a Merciben
"De ha egyszer egy biznisz beindul...jelentem, épp 24 órás pihenőm töltöm egy igen kellemes alpesi kisvároska sörözőjében. Az ablakban muskátli, a gasthaus teljes felülete fapikkelyekkel borított. Némi nyelvi anomália következtében csapolt helyett egy bor erősségű, megmondhatatlan milyen gyümölcs ízű sör adja a pillanatnyi ihletet."
Itt hagytam abba, ide pedig röpke másfél nap és 900 kilométer után jutottam el. Nem titok merre járnak a teherautóink, ráadásul viszonylag kicsi a valószínűsége, hogy a közeljövőben ismét erre fogok költöztetni. :)
Innsbruckot érintve alagútból ki-viaduktra fel, csodaszép hegyek között jutunk el a svájci határ melletti Feldkirch városkájába. Miután egy igen rövid zsákutcában kényszerültem megvárni, a pakolóbrigád érkezését, hogy ne kelljen a mindenkimindenkitismer környéken sokszor elmesélnem ottlétem okát, gyorsan összebarátkoztam a nyugdíjas VW gyűjtő úrral, aki szabadkozott, hogy amikor a gyár kiküldte Dél-Afrikába dolgozni, akkor beszélt utoljára angolul, úgyhogy bocs. :D Biztosított afelől, hogy nem vagyok útban, majd visszasietett a műhelyébe. Imígyen az információ remélhetőleg hamar körbejár a szomszédságban, és nem kell sokat magyarázkodnom.
Legfontosabb stratégiai szempont érkezéskor felmérni a hely nyújtotta szolgáltatásokat, különösképp, ha ott éjszakázik az ember. Miután kigugliztam, hogy vasárnap reggel fél nyolckor nyit a Spar, és van neki kávézója és vécéje, valamint, hogy az utca végi kiserdő pössentésre alkalmas, elfoglaltam pozíciómat a ház előtt, és megkezdtem 24 órás pihenőmet.
Gyülekeznek a fellegek az életmentő Spar felett...
Az autentikus gasthausban elfogyasztván kissé erősre sikeredett söröm, visszagabalyodtam a géphez, kicsit csillezgettem, aztán elsétáltam az egy kilométerre lévő Sparba. Ekkor már kezdett gyanússá válni, hogy a délutáni strandolás, ha el nem is marad, kissé átszerveződik...a vihar első hullámát a legközelebbi buszmegálló oltalmában vészeltem át, balomon egy piros cipős, baseballsapkás srác csendes magányában cigizgetett, jobbomon két bohókás kedvű őszes hölgy csacsogott. Miután a sárga doboz elnyelte őket és köddé vált, azon morfondíroztam, a mai fürdést le is tudhatom, csak el kéne indulni. Kell a sport, lefutom azt a borzasztó 800 métert. Könnyű átmozgató edzés.
A szemből jövő fiatal, babakocsit toló lány mosolyogva biccentett sorstársának, mikor elrobogtam mellette. Ő már beletörődött. Bevágódtam a Mercibe és hallgatva a fülke tetején záporozó eső kopogását, elpilledtem egy kissé. Naplementére elállt a zápor, tettem egy kellemes sétát a patak menti kiserdőben. A lemenő nap fénye varázslatos hangulatot keltett a mini-fenyvesben.
Mire a román költöztetők megjöttek, már túl voltam a reggeli kávén és croissant-on. Ponyvás furgonnal érkeztek. Svájcból. Ketten. Testvérpár. A költöztető cég egyenpólójában. Egyikük már egy hónapja úton, azt mondta, reméli, ez az utolsó meló, és mehet haza. Ketten egy Boxer fülkéjében, amin egy „kutyaház” alvódoboz. Másik az ülésen alszik. Ugye...mindig van rosszabb. Felszórták a szajrét, letelt a 24 óra és megindultam kelet felé, várva az utasítást a visszafuvarra. Vasárnap lévén csak közelíteni tudtam a másnapi lehetséges felrakóhoz.
Kiálltam egy parkolóba, éjjel megjött az immár tartósnak ígérkező vihar. Kiugrottam a szomszédos kamion és a teherautóm közé, samponnal a kezemben. Határozottan jól esett az ingyen zuhany. :D
Véletlenszerű parkolói móka: sétálok el a Bridgestone feliratú kamion mellett. Hát persze, hogy kíváncsi lettem, hogy a gumigyár saját kamionjának mi van a kerekeire írva. Rendesen feldobta a napomat...ilyen szép gyűjteményt még a román kollégák is megirigyelnének. :D
Reggel jött az infó, hogy hova megyek áruért, felvettem, elindultam a magyar határ felé, de a GPS rendesen bevitt a dzsindzsába.
Valami csoda folytán ráleltem egy nagyszerű szlovén rádióra, amin épp a Cure zenekar Glastonbury fesztiválos koncertjét adták. Egész szürreális élmény volt, közben olyan osztrák utakon tekeregtem, aminek létezéséről a bennszülötteken és az én navigációmon kívül valószínűleg senki más nem tud.
Amikor a 14% lejtő tábla szembe jött, kissé megijedtem, a rendkívül nedves burkolaton vajon egybe leérek-e, illetve vajon felfelé is hasonló élmény lesz...de a Merci nagyon kemény. Mindenen is általmegy.
Rátérvén az útra, amit egy szaggatott vonal két egyenlő részre osztott hosszanti irányban, felhőtlen boldogságban úsztam. Kisvártatva elértem a civilizáció azon fokára, mikor is a város – melynek nevét homály fedi - großpetersdorfi elágazásánál (önmaga paródiájának tűnő, de valóban létező falu. Jót szórakoztam rajta, olyan, mint a Graz felé vezető úton a sok vicces apró falu, akiket ottjártamkor csak Großbütyöksdorfként üdvözlök) – egy közlekedési jelzőlámpára is bukkantam.
Már-már kezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon mennyire volt jó ötlet a rövid utat választani a gyors helyett, amikor ráközelítve a célállomásra, bevillant mellette a legendákba illő Pornóapáti felirat. Egy vérbeli utazónak életében egyszer kötelező célpont az ikonikus határfalu.
Azonban az osztrák határőrök nem engedtek át a 3,5 tonnássá minősített hídon, amit természetesen nem jelölt a Road Lords, így aztán egy álmos osztrák faluban félrehúzódtam kivenni a kötelező félórás szünetemet, majd átcsörtetve a határon, négy perccel a napi vezetési időm lejárta előtt berobogtam egy szombathelyi Mol kútra, hajnalban elmentem lerakni, aztán meg se álltam Pestig.
Meglátogattam szüleimet egy ebéd erejéig, beugrottam a főnökségre, majd szélsebesen átrobogtam a szokásos keddi felrakómra, ahol már ismerős arcok vártak. Ennyi elég volt a hétre...pedig még tartana. De majd legközelebb. Agyam is ledobta az ékszíjat, olyan pörgés volt.
