Egy jó sör a francia riviérán a szerecsen srác büféjében, meg 3000km vezetés nyolcvannal...

Csuda összetett egy hét ez a mostani. Először is pénteken kezdődik. Egy laza bemelegítéssel a (Zorall) Tábor Fesztivál lájton. Aztán jött a szombat, egy, a különleges helyzetre való tekintettel már megszokott 500-as barbás Junkies bulival. És itt a következő újdonság.

Az internet végtelen hullámain szörfözve véletlenül rábukkantam két nagyszerű hölgy Gin Break nevű oldalára, (habár a hölgyek létezése egyelőre nem bizonyított, lehet, hogy csak két program a Mátrixban. Vagy egy program két különböző manifesztációja. Sosem lehet tudni a mai világban, ahol folyton folyvást statiszták veszik körül az embert :P) és az ott olvasottak új inspirációval láttak el, aminek egyenes ágú leszármazottja egy vendégcikk, amit fogadjatok szeretettel, mintegy zárójeles megjegyzést, ami nélkül azonban nem érdemes tovább olvasni ezt itt, mert az esszenciája veszik el a dolognak.

Tehát ott álltam a célfotó után vagy egy percig, majd lehalkítottam a sokkolókat és nekiláttam összeszedni a lámpáimat.

Fotó: Barta Imi

Ugorjunk a vasárnap estére: Pál Utcai Fiúk, Szentendre éjjel-nappal záróakkord. Lecsó kemény harcok árán felülkerekedett a középfül-gyulladásán, és rendkívül szórakoztató performanszokat adott elő nekünk a dalok között, sűrűn emlékeztetve a közönséget, hogy nem hall semmit. „Igen, lesz a Fiatal Lányok, nem most, majd valamikor később. Ja igen, most hallottalak” Lett a fiatal lányok, szokás szerint a végén a Bál, én pedig a tegnapi pult mögött állós boldogság után megkaptam a színpad előtt állósat is. Ilyen útravalóval indultam neki a 3000 kilométeres utamnak nyolcvannal Franciaország felé. Köszönöm Junkies, Köszönöm PUF!

Végigcsorogtam az észak-olasz autópályán, és csodák-csodája. 26 fok. Alagútból ki, alagútba be, a boltívekről lógó lámpák vidáman forgatták a műszerfalon felejtett cédét.

Ugyanoda értem pihenőre, ahova múltkor, de ma nem volt diszkó. A kamionos pihenők kellemetlenebb része a permanens húgyszag, aminek forrását volt szerencsém élőben megfigyelni, amikor a mögöttem parkoló, egyébként jól szituált olasz kolléga ahelyett, hogy a fülkétől jobbra három lépésre lévő fűsávhoz topogott volna, diszkréten meglocsolgatta az aszfaltot. Lehet, ők is így jelölik a területet...sokat kell még tanulnom a szakmáról. :P

Szélsebesen vágtattam a hol hegyek közt kanyargó, hol egészen közel a part felett ívelő sztrádán. ¾ kettőre ott is voltam a lerakónál. Kettőig okés. Minden zsír. Hittem ezt, egészen addig, míg a hajlott hátú, idős talján portás kibattyogván rá nem bökött a nyitva tartásra. Lerakás 13:00-ig. Délután csak árukiadás. Teherautó egy szál se. Logikus magyarázat nem szolgál az értetlenkedő sofőrnek, az unatkozó raktáros délután miért nem tud leszedni, csak felrakni. Igen, a franciák furcsák, ezt eddig is tudtuk, na de ennyire?

Jeleztem Houstonnak a problémát, amit megoldani nem sikerült, és mivel előttem a délután, úgy döntöttem: egye fene, dőzsölünk. Erős eufemizmussal hotelnek csúfolt motelnek látszó épület, közvetlen a hamvába hullt Meki mögött, de realtíve olcsó, berendezésbe épült dohányszagot lehelő nem dohányzó szobája Hiltonnak tűnik a kabin után. Két perc a tenger.

Hogy a francia Riviérán milyen nehéz sörhöz jutni a tengerparton...igaz, ez a partszakasz, közvetlen a hegynyi, bendőjében kikötőt emésztő szálloda mellett némileg balkáninak hatott, mégis megvoltak rajta a kötelező kisebb-nagyobb vendéglátó-ipari egységek, a puccos bártól a kisbüféig. Az első helyen elfogadnak kártyát, de csak, ha 15 eurót költesz. Najó, ez kicsit pofátlan, már azért se itt iszok. A következőnél nem volt sör. A harmadik egy muzulmán vízipipa-bár, a negyedik épp zár, csak csapolt sör van, amit megihatok a teraszon, festői kilátással a főútra és a vasúti töltésre.

Végső reménysugár egy apró büfé volt egy szerecsen fiúval. Már-már lemondóan megkérdeztem, van-e söre. Hát persze! De csak úgy tud kiadni, ha veszek mellé egy frencs frájszt legalább. Nem lehet róla, csak így van engedélye. Hogy így van, vagy sem, már sosem derül ki. Minden esetre jóízűen elmajszoltam a gyanúsan hamar megsült krumplit, kortyolgattam a söröm, valószínűleg a francia Riviéra legalterabb teraszán ücsörögve. Mert az is van neki. Egy asztal. A bódék mellett. Még árnyék is volt. Az enyém az egész. Mi kell még? Tökéletes ló budget nyaralás. :D Egyetlen hibája, hogy egyedül. Ilyen az emberi természet, sose jó, ami épp van. Mindig az a telhetetlenség. Lsd.: nyitókép.

Kis dolgozgatás után lehömpölyögtem a strandra, a lemenő nap fénye megcsillant egy-egy magángépen, ahogy a nizzai reptér felé siklottak. Távol valahol Cannes környékén, egy messziről is gigantikus méretű, háromárbocos jacht horgonyoz. Semmi kétség, ez csak Melnyicsenko elvtárs ladikja lehet.

Mögöttem a hatalmas szálloda, körülöttem mégis egy-egy érdekes élet szilánkja. A távolban az idős úr horgászik, kissé közelebb ősz hajú nagymama, rózsaszín törölközővel leterített rendezői székében szemléli a hullámverést. Egy pillanat múlva a móló végéről visszatért három törökforma arc gyűrűjében nevetgél, majd egyikük a horgászbottal, másikuk a rendezői székkel, harmadik az idős hölgyet támogatva elcsoszog a mókás társaság. Kisvártatva megjelenik egy, a jobboldali mólóval remekül összeöltözött pecás, „szoá” köszön, én gyorsan odavetem a választ, nehogy bunkónak nézzen. Átrámolja a pecacuccot a korláton, és letáborozik a világítótorony lábánál. Vele egy időben megjelenik egy futóruhába öltözött középkorú hölgy, segít az idős úrnak összeszedni a cókmókját, készít róla pár képet, majd széles mosollyal kísért bonszoával távoznak.

Fiatal társaság telepszik a kavicsokra. Üveg borspoharaikon megcsillan a fény. Mászkálok a nagy köveken. Jó lenne maradni egy kicsit még egy üveg borral, kellemes hölgytársaságban...már megint ez a telhetetlenség. De mivel mindkettőjüknek híján vagyok, gondolataimba merülve elslattyogok kis gázfőzőmön felfrissíteni a jó otthoni lecsót. :D

Kortyoltam egy apró, amolyan – jó, kóstold meg, de vegyél magadnak – típusút a bennszülöttek életéből. A nap engedelmeskedve az előrejelzésnek 8:04-kor elhagyta a helyszínt.

A mókás nevű Sophia Antipolis és környékének sajátossága, hogy a parttól két utcára távolodva gyakorlatilag egy méter vízszintes rész nincs benne, ez egészen egzotikus, GTA San Andreas hangulatot kölcsönöz a vidéknek, a megfelelő mediterrán növényzettel kiegészítve. Meglehetősen hangulatos volt arrafelé csorogni a Mercivel. Még 100 km-t mentem nyugatra áruért, persze a címet nem találta a GPS, és egy réges-régi kisbuszos kirándulás élményeihez hasonlóan, egy apró falucska rendkívül segítőkész, ráadásul angolul tudó csendőrei útba igazítottak, és megállították a forgalmat, hogy meg tudjak fordulni.

Robotpilótára kapcsoltam, és két napig zúdultam kelet felé, meghosszabbított munkaidővel (heti két alkalommal 9 helyett 10 órát lehet vezetni), hogy időben hazaérjek a családi találkozóra.

Hát így termesztik a csigát a franciák! :D

Maribortól nem messze kivettem egy rövidített, 9 órás pihenőt (azt meg heti háromszor lehet 11-ról 9-re csökkenteni...mondtam: a fuvarozó élete csupa matek :D), hajnalban nekilódultam, egészen szürreális élményben volt részem.

A szlovén hegyek ölelő karjai, illetve az ’örrörköd szorításából hatodik-hetedig alkalommal sikerült csak kiszabadulnia a paranapnak (Torockó elbújhat mellette a dupla napfelkeltéjével), hogy elérve a szökési sebességet, magasba emelkedvén fényt és derűt sugározzon a világnak, cirógatván a kelet felé haladó sofőrök szemét, amit utóbbiak a legnagyobb lelki nyugalommal szitkozódva vettek tudomásul.

Az ’örrököd, parahold és Hörher-villámok sztoriját jövő hétre hagyom, már így is túl hosszúra sikerült a heti agymenés. :P