Történt, hogy új srác jött a céghez, és megkapta az én Mercimet, mert ő hosszú távokat tud tolni, én meg többek között a Junkies koncertek miatt csak hétköznapozok. (Na ez most akkor a cikk beérésére egy időutazás az időutazásban. :P) Nagyon rendes a főni, egy szavam nem lehet, elintézte, hogy tudjak dolgozni a koncertjeimen, megkaptam egy régi vasat...mondván, ezt már úgyis csak rövid távokra akarja.

No, ez igazi vintage darab. Tökéletesen modellezi, milyen volt a múlt századi teherautó-sofőrök élete. 810 ezer km. (A szerelő szerint egymilló-nyolcszáz...) Vannak rajta kerekek, kormány, korongos tachográf, váltó...

Eddig az volt a bajom, hogy nem mozgok eleget meló közben. Nos, ez a probléma megszűnt!

A csodajármű vezetése igazi sportértékkel bír. Két sport létezik, ami minden izmot megmozgat: a regatta és a sífutás. No, én megtaláltam a harmadikat.

Kuplungpedál benyomásakor teljes testsúlyunk áthelyezzük a bal lábunkra. - Nem, simán lábbal nem tudod benyomni a pedált. Gyakorlatilag bele kell állnod. :D – majd jobb vállunk és karunk minden izmát egyenletesen kihasználva, határozott mozdulattal a kívánt sebességbe tesszük a hozzávetőlegesen negyven centis amplitúdóval mozgó váltókart. Egyes, hármas, ötös fokozat tricepszre; kettes, négyes hatos bicepszre gyúr. :D Kicsit hasonlít az elliptikus tréner használatára, ülő változatban. Egy nap elég egyszer bemenni egy kisebb városba, és meg van a napi kardió edzés.

És mivel a szerkezet körbeponyvás, fel-és lerakodáskor a kibontás-visszaépítés további kellemes reggeli tornagyakorlatokhoz juttatja az elsüppedt sofőrt.

Gyerekoromban mindig utáltam a gyakorlást. Ehhez erőst köze volt annak a ténynek, hogy mindig én kaptam az ütött-kopott, de gyönyörű hangú csellókat...amivel nem is lett volna baj, ha nem járt volna hozzájuk megfelelően szakadt, pántokkal és csatokkal ellátott bőrtok. Ami egyfelől borzasztó metal - a leecheres srácok minden bizonnyal ölni tudnának ma egy olyanért, - de az a macera, ami a ki-becsomagolással járt, valahogy elvette a kedvemet attól, hogy csellóművész akarjak lenni. Művészeti pályafutásom megbélyegezte a cipzár hiánya, így lettem menedzser. Erre 20 év múlva megkapom az ütött-kopott teherautót, amit ugyanolyan macerás kicsomagolni, mint a gyerekkori zeneiskolás hangszerem...lehet, a teherautós karrierem se lesz hosszú. Gyanús szelek fújnak.

El is indultam első utamra a csodajárgánnyal, de egy Pákozdon megejtett pössentés után valahogy nem akart húzni a szekér. Egy darabig csapattam a Within Temptation-t, aztán kezdett gyanússá válni, hogy azért az érdi emelkedő nagyobb falat, azt mégis megemésztettük. Kiállván a világosi parkolóba, levéve a fülest, agyig hatoló visításra lettem figyelmes, amivel diszkréten tudtomra próbálta adni a kisautó, hogy nem érzi jól magát...majd a szélvédő előtt sziszegő gejzír látványa bizonyosságot hozott, hogy ma már nem megyek messzire. Felhajtottam a homloklemezt, és rögvest meg is lett a bűnös: eldurrant a kiegyenlítő tartály, fortyogott belőle a hűtővíz.

Mikor felélesztették a kisautót, senkinek nem tűt fel, hogy az előző kolléga előzékenyen megtartotta a függönyt, így hát kénytelen voltam improvizálni.

Másnap jött a szerelő, hozott kiegyenlítő tartályt, feltöltötte, és már csak a másik kocsira kellett várni, hogy átrakja az árut. Valami apró Bermuda-háromszög lehet a világosi pihenő, mert amíg ott vesztegeltem, egy furgonon vízcsövet cseréltek, egy tankeres kolléga sziszegő kerékkel várta a gumist, az NKH meg kiterelt egy lengyel pótkocsist, aki addig-addig méltatlankodott, amiért csúnyán néztek rá a hatóság éber őrei a két, kilógó drótú kereke miatt, amíg ugrott a rendszáma. Végül megjött a kolléga, átbékáztuk a szajrét, ő ment Olaszországba, mi meg a szervizbe.

Kész a gép, mehetek érte. Pénteken felvettem az árut, hétfőn kell lerakni Csehországban a német határ mellett. Ennyi idő alatt rollerrel is kiérnék, lazulás. Gondoltam.

Szombat éjszaka elég csípős volt Szlovákiában. Hét fok, kellemes ködszitálás. Csakhogy hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy valahogy mintha nem a kellő hatásfokkal duruzsolna az állófűtésem. Felpattantam, egye fene: ráindítok. Nem indítok rá...felvettem minden ruhám is, és kihúztam reggelig, amikor isteni szerencsémre egy borzasztó aranyos belorusz kamionos jókedvvel-bőséggel visszatolatott hozzám, és bebikázta a kisautót. Csorogtam tovább, egy idő után nem akart töltődni a telefonom. Megálltam, vettem egy új töltőt. De a gép nem indul. Lejtőn begurítottam a vasat – ilyenkor jó a régi, váltós gép -, de csak vész-üzemmódban, fix fordulaton kerregett. Két utcával arrébb volt még egy kút – Isten áldja a Molt – szerelő hív, valszeg elszállt egy bizti a hűtőláda miatt. Bizticsere, pöcc-röff. Ezt is túléltük. Megálltam a kedvenc Robin Oil kutamnál, tankoltam, kiálltam pihenőre, hűtőláda a raktérbe, éjjel állófűtés.

Reggelre megint hideg...több kolléga is próbált segíteni, de mindig akadt valami bibi. Végül kijött a Merci-szerviz, bebikázta – bár az ipari indítóakksijával se sikerült elsőre -, most pedig mintha egy mosógépen ülnék centrifuga fokozaton...főnök mondta, ne állítsam le éjszakára. Ha marad még bennem élet, amit nem ráz ki a kabin belőlem, akkor még írok.

Hajnali lerakás, és jön a megváltás: menjek haza üresen. Estére berobogtam kis hazánk fővárosába, lábam talajt ért. Mint mikor a tengerész hónapok után szárazföldre lép.

Búcsúzóul egy rövid videó a szuper gépről...

„Tudtam, csak nem sejtettem”, hogy ez lesz az utolsó utam sofőrként. Sokat gondolkodtam, és mivel minden egyes porcikám üvöltve tiltakozott, úgy döntöttem, jobb lesz nekem, ha könnyes búcsút intek a nomád életmódnak, amíg nem lehet újra turnézni. 2020. szerencsétlensége borzasztó nagy mázlija pár tucat bánkis szakközépiskolai tanulónak, csak még nem tudnak róla. ;)