Prágában hibátlan fogadtatásban volt részünk, Csabi, a kint élő magyar szervező elintézte, hogy a Balassy intézetben ingyen kapjunk szállást, még fenntartott parkoló is volt a busznak. Aki járt már Prágában autóval, az tudja, hogy egy parkolóhely a belvárosban többet ér egy ötcsillagos szállodánál. Fejedelmi. Rögtön három helyre álltam be keresztben. (Sajnos a következő turnén már nem jött össze ez a mutatvány, mert lecserélték a főnököt valakire, aki - hm...kevésbé segítőkész).Fotó: Scholtz Kristóf

Kedves kis akusztikus koncertet adtak a srácok a Budapest Étteremben. Lévén metálbanda, nem volt szokványos, de a jó dalok torzítás nélkül is jó dalok. Mint utólag kiderült, a magyar tulaj kifizettette azt a pár gulyást meg sört amit - azt hittük - ingyen kaptunk. Utólag is sokadszor köszönjük Csabinak, hogy még ezt a balhét is elvitte. (Fél évvel később bezárt az étterem, minden bizonnyal a jó üzletpolitikájuk miatt...)

Fotó: Scholtz Kristóf

Másnap reggel leugrottam reggeliért, mivel némileg kilátástalannak tűnt a jóféle helyi sör utóhatásaitól szenvedő főhősök felrángatása. Így nem széledtek szét kaja után kutatva Prága útvesztőiben, és maradt egy kis esély, hogy időben elindulunk Berlinbe. :P

Berlin, IPA Bár. Suki, a kedves török menedzser lány fogadott minket.

Fotó: Scholtz Kristóf

A hírhedt Neukölnben található, Budapestre konvertálva, olyan, mintha a Király utca rossz végén lennél...kísérteties párhuzam a Tarajos Gőte Klubbal. Leszámítva egy lelkes angol legénybúcsúztató csoportot és pár magyar ismerőst, nem tolongtak a bulin. De legalább ők lelkesek voltak. :) 
Egyébként az utca másik oldalán valóban voltak - Kristóf szavaival élve - vad tekintetek. De alapvetően nem tűnt veszedelmes környéknek. Inkább éreztem magam Törökországban, mint a nyóckerben, előbbiben pedig nagyon jól elvoltam anno. :)

Fotó: nem Kristóf (Az utca barátságosabb oldala.)
Koncert után tettük egy kört a Király utca másik végére. Valóban ott bulizott mindenki.

A következő állomás Gießen, egy kis német város, amit nem sokan ismernek. Amit tudni kell róla, hogy a második világháborúban apró cafatokra bombázták, így nagyjából két utcányi eredeti része maradt meg. Itt lakik Alex, a Café Amélie egyik szervezője, egyben szállásadónk.

Alex szerint valamiért úgy alakult, hogy  Németország etnikai problémái gyakorlatilag egy az egyben lemodellezhetők Gießennel. Rengeteg török és kurd él a városban, akik gyönyörűen importálták egymás iránti otthoni rokonszenvüket. Ennek egyik következménye, ami híressé tette kb. fél éve a városkát, hogy itt lőtték le a Hells Angels helyi török vezetőjét. Ezzel el is értük ahhoz, hogy miért létezik a Café Amélie. 

Fotó: Antal Lilla

Ha röviden akarnánk összefoglalni: egy lelkes helyi fiatalokból álló csapat azért hozta létre, hogy itt mindenkit szeretettel látnak. És, hogy miért kérdés ez ott, Németország közepén? Mint megtudtuk, mert némely török helyekre nem engednek be feketéket. Illetve a törökök és a kurdok kölcsönösen nem fogadják szeretettel egymást az éttermeikben. Némileg abszurd helyzet, a német srácok egyes betelepültek más betelepültekkel szembeni rasszizmusát próbálják felszámolni. 

Egyébként Gießenben található 24 ezer egyetemista, ami nem elhanyagolható, ha klubot akarsz működtetni. És mivel jól bejáratták, egészen használható nézősereg gyűlik össze egy-egy koncertre műfajtól függetlenül. Némi hátránya, hogy egy művház lett átalakítva, így a fehér álmennyezet és az üvegfalak akusztikai vizuális-és akusztikai szempontból kifogásolhatóak, és backstage sincs, de azt ígérték, hogy jövőre átköltöznek egy elhagyott vasútállomásra. Már nagyon várjuk az új helyet.

Másnap a reggelit se volt időnk megvárni, hatkor már a buszban ültünk Dunkerque felé. Már-már azt hittem, időben leszünk, és a szokásos pár órás rászámítás még a zsebünkben volt, amikor elkaptunk egy tenger felé vezető dugót Brüsszelnél. A kompra a jegyeket neten vettük, és azzal riogattak, ha nem érjük el és nem szólunk időben a késésről, akkor bukjuk az majd' 200 eurós foglalást. Lázas telefonálgatás a diszpécserekkel, akik vagy franciák és nem beszélnek angolul, vagy angolok és azért nem érteni mi mondanak...nem lettünk okosabbak. Hiába a kis utakon való rallizás, a GPS szerint már csak 5 percünk maradt a komp indulásáig, mikor bedrifteltünk Dunkerque belvárosába ahonnan a navigáció szerint a komp indul...

Fotó: Scholtz Kristóf

Az esélytelenek nyugalmával csordogáltunk a 20 kilométerre levő kikötőbe, ahol közölték, hogy semmi baj, mentek a következő hajóval. Úgyhogy diszkrét motozás után (Mindenkit egyenként átpittyegtettek, de a lábdobtokban elbújt Alit nem találták meg...mert nem volt Ali, de tőlük aztán tíz Ali is lehetett volna.) beálltunk a sorba.

És most evezünk a következő posztig.

Fotó: Scholtz Kristóf