Turnémenedzserből teherautó-sofőr
Nos, ismét itt a Zokni!
Igazából az egész 2009-ben kezdődött, amikor nyelvvizsga híján nem kaptam meg a diplomámat, így unalmamban megcsináltam a teherautós jogsit, meg az árufuvarozóit is. Amit aztán nyilván 10 évig nem is használtam, de mivel a tavalyi Alestorm-turnéra kellett, megújítottam minden papírt, ámde nem jött meg időben a GKI (ez most az árufuvarozói, enélkül nem vezethetsz, hiába van meg a c-jogsi), így itthon maradtam. Ugrunk. 2020. A többit tudjuk. És miután már a Beast in Black és az Ossian fényshowját is leprogramoztam, kezdett terhessé válni az egyhelyben ücsörgés. Meg az se baj, ha van pénz kajára.
Így aztán szerencsémre találtam egy céget, ahol beültettek a teherautóba egy rutinos kolléga mellé, és az M1 egyik pihenőjénél egyszer csak azt vettem észre, hogy én vagyok a pilóta. :)
NDK-ba gurultunk. Két váltással hajnal négyre oda is értünk, reggel 7-kor leraktuk az árut, és kivettük a napi pihenőidőt. És nem is lenne semmi izgalmas a sztoriban, ha – szokás szerint – nem csöppenek bele valami szokatlanba már az első napomon. :D
Merthogy mit csinálsz, ha a fuvarszervező nem talál fuvart/finnyás és jobbra vár. Mostanában a vírus miatt nyilván a fuvarok is megcsappantak. Waberer bácsi napocskás kék kamionjai egy része is ott parkol a budaörsi reptéren...
Ha meg üresen mégy haza, az nyilván nettó veszteség a cégnek. Így hát vártunk másnap reggelig, hátha addigra akad valami meló. A gyár egy álmos német kisváros mellett az erdő szélén, kukoricaföldekkel körülvéve, gyakorlatilag ennél csak akkor lenne nyomasztóbb helyen, ha a sivatag közepén állna. Bár az legalább egzotikus lenne. Egyetlen pozitívuma – ezért is maradtunk itt, és nem egy szutykos kamionos pihenőn -, hogy nagyszerű vécéje van, amit gyakorlatilag rajtunk kívül senki sem használt, mert az a kevés érkező kamion rögtön zúzott is tovább lerakodás után. Zuhanyzó az kimaradt, úgyhogy maradt a fesztiválzuhany (nedves törőkendő) :P
Unalmamban kisétáltam a kukoricavetésbe, meg megnéztem a magasleseket az erdőszélen. Elképesztő, mennyire fel tudja dobni az embert egy kis természet. Ez lelket öntött belém, hogy kibírjam másnapig. Visszamásztam a fülkébe, és megmelegítettem a konzerv bolonyaimat az állófűtésnél. (Szegedi Paprika Zrt. a legjobb :D) Vékony – mesterem a gépen, Lara főnöke – rezsóját valamelyik kolléga elkommunizálta, következő meló előtt biztos beszerzek egy kemping gázfőzőt, mert az állófűtés hatékonysága konzervmelegítés szempontjából még elbírna némi fejlesztést.
Némi eufemizmussal langyosnak csúfolható vacsorám után felmásztam a felső ágyra és belealudtam a Szőke Ciklonba.
Verőfényes napsütésre ébredtünk. De nem para, mert a függöny elég jó, az összes ablakot eltakarja. Én lassú tűzön pörkölődtem éjszaka, mert az a jó tulajdonsága ennek a remek Renault fülkének, hogy ha az alsó ágyon kolléga épp nem fagy meg takaró alatt, a felső szaunázik. Sebaj, gyúrok a nyári padlásszobás éjjelekre.
Reggeli után hívtuk volna a bázist, hogy mi a helyzet, de nem vették fel. Jó, akkor elgurulunk a Lidlibe, mert fogynak a tartalékok – 12 méteres géppel azért kihívás :P – amint meglátták a központban, hogy mozog a gép, azonnal csörgött a telefon. :D Persze eredménye nem volt.
Kipillantván megláttam a vetésben azt a csapat nagy, szürke kacsát (azt hiszem egyszer már kifejtettem, ha nem, akkor röviden: alternatív ornitológiai elméletünk – amit Dénes cimborámmal csiszolgatunk évek óta – szerint három madárfaj létezik kis bolygónkon: kacsa, sas és a csirke a tényáron. Minden egyéb, hasonló szárnyas jószág ezen kategóriák valamelyikébe besorolható. Ilyenek például a fent említett Hosszúlábú Nagytestű Szürke Kacsa, az Éjjeli Sas, a Montenegrói Kacsahal vagy a Vuhani Éjjeli Sasegér) De sajnos elrepültek, pedig nem is voltam közel. Ijedős népség. Ha már kint voltam, elméláztam egy kicsit a magaslesen, jól esett hallgatni a madárcsicsergést és nézni a hullámzó mezőt. Amikor kiücsörögtem magam elindultam a táblában járni egyet. Visszafelé gyanús dolgokat észleltem az erdő szélén, így titkosügynök-üzemmódba kapcsolva lopakodtam az erdőbe. Az első, ami felkeltette gyanakvásom, hogy itt valami sötét dolgok zajlanak a háttérben, az egy oszlop tetején lévő nagy kocka megkezdett só volt. De engem nem vernek át ilyen könnyen. Minden akaraterőm összpontosítva megálltam, hogy megnyalogassam, majd tovább haladtam sötét titkok után kutatva. A sötét titkot végül egy hosszú, szögesdróttal megtűzdelt betonfalban manifesztálódtak. A falon vasajtó kilincs nélkül, és vele szemben egy mobil vadászles, a kerítés belső oldala felé fordítva. Óvatosan felmásztam rá, és átpillantottam a fal túloldalára.
Meglepő módon ott is erdő volt. Elindultam a fal mellett, míg kiértem a sarkára a főút mellé, ahol szintén állt egy őrbódé, az is a fel felé nézett. A betonoszlopok tetején néhol szebb időket látott reflektorok kókadoztak, a fal belső fele pedig fel volt szántva. Visszasétáltam a vasajtóhoz, és akkor a napfényben megcsillant a másik irányból valami az út végén. Kommandós üzemmódban elslattyogtam abba az irányba, de amikor embereket láttam mozogni, úgy döntöttem inkább a bázisra bízom a dolog felderítését modern, műholdas eszközökkel. Ennyi analóg meló éppen elég volt egyszerre.
A titkos bázis egy, a gugliképen is szépen kivehető, leginkább hatalmas földtartályokból álló storage facility – van az, hogy angolul menőbben hangzik, ugye Susan? ;) - szóval egy régi szovjet, valószínűleg hajdanán stratégiai fontosságú, és szigorúan őrzött üzemanyag-tároló telep volt, ami most is ekként üzemel, csak egy nagy magáncég üzemelteti, falai pedig kissé megrogytak. (Igaz, ez nem magyarázza meg, hogy ki, mikor és miért szeret a fal külső oldalán, annak belső felét nézegetve ücsörögni). Lehet, hogy mostanság kicsit sok Archert nézek, de egészen jól elszórakoztattam magam az unalmas dayoffon. :D
Langyos csilisbab, csillezés, a Szőke Ciklon közben Marokkóba ért, mi meg megkaptuk az infót, éjfélkor lehet menni a felrakóra pár száz kilométert nyugatnak. Hogy meg legyen a 9 óra – mert reggel megmozdult a gép, és ilyenkor elkezd ketyegni a munkaidő – este hétig várnunk kellett. Kicsit hamarabb indultunk, remélve, hogy a német precízség előbbi rakodást eredményez.
Automata adta a papírt meg a csippantót, mire megtaláltuk, merre kell menni, már pittyegett is, hogy állhatunk a 24-es rámpára. Életem első rámpára tolatása pipa. Lara is és a rámpa is egyben maradt.
Vékony egy üvegkalitkába zárt csókával intézte a papírt, mással nem is találkoztunk, felpakolták a PVC csőszerelvényeket, egy másik automata kinyomtatta a CMR-t (fuvarlevél), a sorompó megette a pittyegőt és már ott se voltunk. Bámulatos mire képes a modern technika. :D
Reggel 9 körül értünk a szlovák-magyar határra, a németek, csehek nem piszkáltak. Sajnos addigra a kamionos kollégák is felébredtek, úgyhogy az első határon való teherautós szívásom is pipa. Mázlink volt, két órán belül átjutottunk, annyit csinálnak a magyar oldalon, hogy a tranzitosok kapnak papírt, amit ki kell tenni, és csak néhány kijelölt benzinkútnál állhatnak meg az országban. Átadtam a kollégának a lehetőséget, és kellemeset csilleztem, amíg felértünk Pestre, leraktuk az árut két helyen, aztán visszazötyögtünk a bázisra Egomba, majd kellemes zombiszerű állapotban hazacsorogtam.
Jövő héten valószínűleg Svájcból jelentkezem! Akkor majd kicsit kitérek arra, hogy is élünk a kabinban, meg, hogy mi a helyzet víruspánik-ügyben Európa-szerte. Most még elég kicsit a mintavétel.
Stay Coronafree
