Nos, gyaníthatóan a legutóbbi cikkem folyományaként az előző munkáltatóm nem tartott igényt többé a szolgálataimra. :P

De a szerencsésen jókor, jó helyen elfogyasztott közepesen nagy mennyiségű karcos házipálesznek köszönhetően kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik beajánlottak egy nagyon korrekt családi vállalkozáshoz, így egy héttel később már ismét munkába állhattam, ezúttal 7,5 tonnás Mercin, és most a kapitány és az első tiszt is én vagyok. :)

Szépen egyengetik az utam fentről, és ez elég nagy segítség ebben az elcseszett helyzetben, amikor hónapok óta porosodik a frissen vásárolt fénypult, amit márciusban még csillogóra nyomkodtam.

Így aztán kedden felpattantam a masinára, és lezúdultam Ausztriába.

A lágy szellő szelíden kócolja a szalmabálákat. Közben viharfellegek közelednek. :P

Sok érdekesség nem történt, kellemes utam volt, laza lerakók-felrakó. Hamar megszoktam a 18 tonnáshoz képest Matchbox gépet. :) Szerda délben már indultam is haza, de kiderült, hogy elég csütörtök reggel lerakni, és mivel úgyis ki kellett vennem egy pihenőt, hát a kedves fuvarszervezőm megengedte, hogy országos cimborám és kis családját meglátogatva a Balatonnál töltsem az estét. Hálám örökké üldözni fogja. :)

Fél órára én lettem a gyerekek sztárja – najó, igazából a teherautó -, elhalmoztak kérdésekkel, egyik apróság, mire észbe kaptunk már az egész fülkét körbemászta. Kedvenc kérdésem – a gyermeki lélek csodái –

-Itt alszol?

-Igen, van benne ágyam.

-Miért, nincs házad? :D

Tök logikus, ha az ember úgyis a teherautóban lakik, minek ház? Este jó kis Rizmajerrel koronáztuk a napot, de csak diszkréten, mert reggel ötkor mentem lerakni az árut. Egészen kellemes kezdés, csak így tovább.

Új cég, új múzsa.

Apró szervizelés miatt ismét megnyertem a múlt heti kört. Sebaj, volt egy jó hosszúhétvégém, első fülkebillentés: pipa, és hát nem is olyan rossz oda menni áruért. ;) 

Az ember elgondolkozik, feldolgozza az őt érő impulzusokat. Mindig kapunk visszajelzéseket, csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk velük. Ahogy gimiben egy ebédnél Cenci beszólt, hogy miért fikázom a kaját, és onnantól valami bevillant, és egész máshogy, a  pozitív dolgokat keresve kezdtem a világra tekinteni. Később ahogy P.G. Wodehouse lord Ickanham-je, „fényt és derűt igyekeztem hinteni magam körül a világban”. De ahogy telik-múlik az idő, a fény-és derű hintése is el-elakad, ahogy az ember beleszürkül a hétköznapokba. A következő megvilágosodás a Júliai-Alpok egyik csúcsán ért, amikor is úgy döntöttem, hogy a mostantól – bármilyen kihívást is tartogat a jövő – otthagyom az iskolát, ahol három évet tanítottam, és a zeneiparra koncentrálok. Ekkor már a Junkies turnémenedzsere voltam. Nyilván elsősorban mindenki a maga boldogságát keresi, ezt tettem én is, mikor beleástam magam a magyar-és szép lassan majdnem a nemzetközi zeneipar mélységeibe.

És amikor trébe kerülsz, elgondolkozol...úgy mindenen.

A második fuvaromon dolgoztam. David Lynch Cooper ügynökétől tanult módszerrel mondtam tollba gondolataimat, miközben csorogtam a Körösök között, csodálatos alföldi tájakon. Petőfivel minden bizonnyal alapjáraton éles vitába keverednék az Alföld és a hegyek kapcsolatát tekintve, de valahogy most olyan nyugalmat áraszt, a végtelen pusztákon, apró, megáradt folyócskák között kanyarogás. A kultúrát Sugar Blue nyújtja, és becsületére szóljon a Mercedes mérnökeinek, hogy egyszer se ugrott a cédé, pedig itt aztán rendesen meg lett tornáztatva minden. (Igen, cédé...2014-es Mercedes...)

Minden tehetségemet bevetve próbáltam az úton tartani a teherautót, hogy a nyomvályúkban csónakázva ne boruljak árokba. Ember fia nem megy végig ezen az úton 50-nél gyorsabban teherautóval. A légrugós ülés nyújtotta lehetőségeket teljes mértékben kihasználva végállástól végállásig pattogtam, mintha azon az irodai gumilabdán ülnék. Végül is egész szórakoztató, mindig is szerettem a vidámparkokat. Nekem van sajátom. :P

Merengésemből a nagy cég portása szempillantás alatt rángatott vissza a valóságba, mikor is közölte, hogy a dresszkód: bakancs, kukásmellény, hosszú nadrág. Nyilván utóbbi okozta a fejtörést, lévén nyár...pedig valahogy halványan sejlett, mintha egyszer Vékony kolléga említette volna, hogy előfordulhat, hogy kérik. Sorstárs kamionos kollégát meginvitáltam egy körre a helyi piacra, tíz perccel később vadonatúj Bundeswehr nadrágomban virítottam a bejáratnál.

Hazafelé véve az irányt, a GPS által ajánlott utak közül egy másikat választottam „ennél már csak jobb lehet” jeligére. Majd mikor már negyvennel is bajos volt egyben tartani a járművet, beugrott Alfie – Danny Rockabilly dobosának bölcs mondása.

Történt egyszer ugyanis, még zenekarszállítós karrierem legelején, hogy Danny-ékkel egy borzasztó szürreális haknin találtuk magunkat valahol Bánk környékén. A később szállóigévé nemesült megjegyzés azóta cseng a fülemben: „Amikor azt hiszed, hogy ennél már nincs lejjebb, mindig van”. A díszes ünneplő társaság – a zenekar és jómagam próbáltunk legalább is fapofát vágni az attrakciót szemlélve – férfi tagjai, élükön a hatvanadik születésnapját ünneplő házigazdával, a  - mit szépítsük – csöcstortából egymás után szívószállal szürcsölgették a whisky-t...

Nos, hát volt lejjebb most is, az útburkolat minőségét tekintve, nyilván. Átérve Jász-Nagykun-Szolnok megyébe a táj csupán néhány, a csatorna partján heverésző pecással lett gazdagabb. Én lassan kizötyögtem magamból a dühöt, amit a saját szemétdombján király portás keltett bennem kifelé menet, majd mély megkönnyebbüléssel elértem a megváltó négyes utat, ahol ezek után a román kamionos kollégák ámokfutása már meg sem üti az ember ingerküszöbét. :P

De ha egyszer egy biznisz beindul...jelentem, épp 24 órás pihenőm töltöm egy igen kellemes alpesi kisvároska sörözőjében. Az ablakban muskátli, a gasthaus teljes felülete fapikkelyekkel borított. Némi nyelvi anomália következtében csapolt sör helyett egy bor erősségű, megmondhatatlan milyen gyümölcs ízű sör adja a pillanatnyi ihletet. Megyek is, mert lassan idő van: fél öt után félárú a strandbelépő. :D

Ne izguljatok: folytatása következik.