A heti osztrák kanyaromból sok említésre méltó nem maradt meg, gyaníthatóan azért is, mert közvetlen utána kiküldtek egy hatnapos körre Nizzába, ahol annyi minden érdekesség történt, hogy elnyomta az előző pár, közepesen ingerszegény napot. Azért érdemes említést tenni az Etyekwood díszletesei által minden bizonnyal irigyelt tökéletes horrorfilm helyszínt: a tatabányai pihenő románok és törökök által látogatott illemhelyiségét (ami amúgy láthatóan nem a használói miatt olyan, amilyen). Jó hangosan nézd. :P

Tehát hazavágtattam, kivettem egy 24 órás pihenőt, és indultam is tovább, nem akármilyen szállítmánnyal: a nizzai Frei Cafét kellett ellátni vírus utáni újranyitás alkalmából áruval. És akkor most jöjjön egy kis ingyen reklám. Csakis azért, mert borzasztó nagy kávérajongó vagyok, és ha valami, akkor a Frei kávézók abszolút gurmék ezügyben.

Szécsényben vettem fel egy tonna frissen pörkölt kávét. Ilyen csodálatos illat még sosem volt a raktérben. Pedig a múltkori szappanszállítmány se volt rossz. :) A kávék pörkölésének mestere meghívott egy hibátlan örmény különlegességre, és közben mesélt kicsit a kávézóláncról. Ott pörkölik a kávét az összes üzletükhöz, ami Abu Dhabitól Nizzáig elég sok helyen megtalálható. Szóval nem épp a munkásosztályt látják el olcsó reggeli itallal. :P

Citrusos szájízzel lódultam meg dél felé; igazán stílusos indulás. Szlovéniáig jutottam, feltöltöttem a go-boxot, aludtam egyet a határon, aztán nyargaltam tovább a kis országon át.

- A teherautók szélvédője ki van dekorálva mindenféle kisebb-nagyobb dobozokkal, ez azért van, mert minden ország másmilyen útdíj-rendszert használ. A német-osztrák be van építve a tachográf mellé, de a többi kint van az ablakban. Marha vicces, hogy míg az olasz-francia Telepass, vagy a szlovén Darsgo olyan apró, mint egy nagyobb gyufás skatulya, addig a cseh meg a belga technológia kis túlzással majdnem egy kenyérpirító méretéig zsugorította a szerkezetét. :P -

A kelet-nyugati irányú észak-olasz autópályát számtalanszor megjártam már, és gyűlöletem nem kisebbedett azóta se, sőt az olaszok iránti lelkesedésemet csak fokozta, hogy, mikor vasárnap reggel egy átmulatott éjszaka után – nem én mulattam át, hanem a kedves olasz fiatalok a pihenő mögött lévő diszkóban. Napkeltéig. – örvendezve nekiugrottam az uccsó 300 km-nek, hogy mennyi időm lesz a riviérán csillezni, csakhogy 200 km megtétele után még mindig 350 volt hátra. Igen, itt a matekkal van egy kis probléma. Az okozója pedig egy roppant bonyolult számítás, aminek megoldása, a következő: van két autópályád, lefelé a tengerpartra. Namost. Nyilván előfordul, hogy egy-egy autópályahíd leszakad, bárkivel megesik az ilyen. Bár eddig főleg Genovánál esett meg. Marad egy autópályád le a tengerpartra. Mi a következő logikus lépés, amíg össze nem varrod az elszakadt autópályádat? Egyértelmű: szélességkorlátozást vezetsz be a másikon, ezáltal kirekesztve a teherforgalmat. Így történt, hogy 250 kilométeres kerülővel sikerült lejutnom a tengerpartra. Ugrott a félnapos csillezgetés.

Enyhítő körülmény, hogy egyébként nagyon érdekes az az út, ami kerülővel levisz Savonaba. Mivel elég nagy hegyek közt megy, és nem volt elég hely, a pálya egyik iránya többnyire a hegy egyik felén megy, a másik irány pedig a túloldalán.

Ezt a videót a Leecher zenekarnak küldöm szeretettel, mert már annyira hiányzik nekik a turnézás, hogy a legutolsón készült, 13 órányi fedélzeti kamera felvételt is végignézték. :D

Egyébként bekerültek a világ legnagyobb metalfesztiválja, a Wacken Open Air tehetségkutatójának döntőjébe. Szavazzatok rájuk, egy katt, egy like a képre. :) köszi

Délután lett, mire elég közel értem a célvároshoz, és mivel csak hétfő reggel kellett megérkezni, fogtam magam, lekanyarodtam a pályáról és elkezdtem csettegni a parti úton. Ezzel a pici hétésfelessel nem okoz gondot, nem tiltja semmi, olyan, mint egy nagyobbra nőtt lakóautó.

Találtam is egy jachtkikötő mellett egy nagyszerű lakóautó-parkolót, átminősítettem magam is kemperré, befizettem a 3 eurós parkolási díjat – amit amúgy senki nem ellenőrzött, de biztos, ami biztos -, majd lehuppantam az étterembe, ahol némi unszolás után hajlandók voltak ellátni csapolt Peronival, ami még a tavaly nyári, már-már szomjhalálból megmentő isztambuli sörnél is jobban esett.

Lelki békém ilyen módon helyreállítva lebattyogtam csobbanni egyet, majd felfedeztem a jacht klub oldalában lévő zuhanyzót, amikről nem derült ki, hogy mennyire a köz használatára lett telepítve, minden esetre nem szólt senki  a használatáért. Habtestem megtisztítván a tenger sójától, a sziklákon ücsörögve, a tenger morajlását hallgatva, a lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak jéghideg Puntigamerem oldalán.

Minden bizonnyal a lakóautós szomszédok legnagyobb örömére, reggel hatkor felbőgtek a lovak, és elvágtattam Nizza irányába. Egy ilyen elegáns kávézó nyilvánvalóan egy utcára a tengertől van, ebből adódóan természetesen a megközelítése is gyerekjáték. Szerencse, hogy turnéim során kellő gyakorlatra tettem szert apró utcákban való manőverezésből, így két necces kanyart leküzdve sikeresen tettem be a gépsárkányt két parkolónyi helyre a szűk belvárosi utcában, pontban reggel nyolc órakor. Kontaktom felhíván kiderült, hogy tízkor fogok megérkezni, csak erről nekem elfelejtettek szólni. Sebaj, egy jó kávé a konkurenciánál, egy kör séta a tengerhez, és már meg is jött az erősítés. Van abban valami szívmelengető, amikor a magyarok gyarmatosítanak nyugaton. :D

Emelőhátfal híján kézzel mozgattuk meg a két tonna árut. Amikor öt perc után csípi a szemed az izzadtság, akkor visszasírod a régi bohó éveket, amikor még piros kendőt viseltél...ja, elég meleg van arrafelé.

Kis szusszanás, egy jó kávé, és 500 km vissza Olaszországba. Jókora kamionos pihenő sarkába szuszakoltam be a kisautót, és az élet apró örömei: ingyen van a zuhanyzó. :)

Reggeli kávé, áruátvétel. Központ hív, várjak még, lesz még áru máshonnan is. Már este látszott a térképen az ismerős környék: Reggio Emilia és Matova neve élesen él emlékezetemben a Don Camillo filmekből.

Csodák pedig vannak, és Giovannino Guareschitől tudjuk, hogy ahol Don Camillo, ott vannak a csodák. És pont két olasz felrakóm között van Brescello. Az élet apró csodái. :)

Kivártam a sziesztát a másik helyen, aztán végigfőttem magam a gyűlölt autópályán. 36 fok, klíma csutkán. Nem szeretnék délre menni többet nyáron...azt azért még hozzátenném, hogy aludni csak járó motornál lehet, különben az állóklíma lenullázza az akksit.