A hétvége pár bekezéssel lejjebb, addig is egy kis elmélkedés.

A boldogságról

Exupéry írja a Citadellában, és hát lássuk be, nála jobban kevesen tudták eddig megfogalmazni a dolgok lényegét:

„Ám foglalkoztatni kezdett a dolgok ízének a problémája. Láttam, hogy az egyik tábor lakói szép fazekastárgyakat készítenek. A másikéi meg rútakat. És világosan megértettem, hogy a szép kerámiák gyártásának nincs szavakban megfogalmazható törvénye. Hogy ebben nem segít sem a tanulóévekre fordított költség, sem versengés, sem díjak. Sőt azt is megfigyeltem, hogy azok, akiknek becsvágyát nem a tárgy minősége fűti, hiába szentelik munkájuknak éjszakáikat, csupán nagyképű, közönséges és bonyolult tárgyakat képesek alkotni. Mert átvirrasztott éjszakáikat tulajdonképpen pénzéhségük, gyönyörhajhászásuk vagy hiúságuk, vagyis önmaguk szolgálatába állították, és nem Istenben cserélték el magukat olyan tárgyra, amely áldozat forrásává és Isten képévé lesz, amelyben egybeolvasnak a ráncok és a sóhajok, az elnehezült szempillák, és az anyag gyúrásától reszkető kezek, a munkában töltött napra következő esti megelégedés és a lelkes munkában való kifáradás. Mert én csak egyetlen termékeny cselekvést ismerek, az imádságot, de azt is tudom, hogy minden cselekvés imádság, ha önmagunk odaajándékozása azért, hogy megvalósuljunk. Olyan vagy, mint a fészkét építő madár, a fészek pedig meleg, olyan vagy, mint mézet csináló méh, a máz pedig édes; mint az az ember, aki a vázát a váza szeretete miatt gyúrja, tehát szeretetből, tehát imádságból. Hiszel abban a költeményben, amelyet azért írtak, hogy pénzt kapjanak érte? Ha a költemény kereskedelem tárgya, akkor már nem költemény. Ha a váza verseny tárgya, többé nem urna, nem Isten képe. Hanem a hiúságod vagy alacsonyrendű étvágyad jelképe.”
Exupéry: Citadella, LXVI.

Egy igen kimerítő, és alvásszegény hétvége után mégis kidobott az ágy hajnal ötkor. Éjjel szép csendben szortírozta az agyam azt a rengeteg ingert, ami az elmúlt napokban ért, és szólt a vekker: itt az ideje mondatokká gyúrni a sok kusza gondolatot, ami kavarog a fejemben.

Boldog vagyok, mert olyan dologra cserélhettem el a hétvégémet, amibe szívem-lelkem beletettem, pontosan ugyanúgy, ahogy a Steve ’n’ Seagulls teszi immár tizennégy éve. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan Apát adott, aki elfogadva minden hülyeségemet az évek során, az őrültnek ható sztorik hallatán diszkrét hümmögéssel próbált terelgetni. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan Nőt adott mellém, aki nem csak elfogad, támogat, de önbizalmat is ad. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan Barátokat adott, akik önzetlenül lepasszolják a melót, hogy lehetőséget kapjak megmérettetni: elég rendes ember vagyok-e, hogy a finn Sirályokkal dolgozzak.

A kitartás, hogy az ember öt évig keményen dolgozik, hogy meg is tudjon élni abból, amiért elcseréli magát. Az elfogadás, a bizalom, hogy ez a munka valóban nem haszontalan. És az önbizalom, ami arra ösztökél, hogy vesd le azt a Magyarországon beléd sulykolt gondolkodást, hogy nem vagy elég jó/nincs elég tapasztalatod/nem érdemled meg. Hogy van pofád nemzetközi gázsit kérni egy nemzetközi produkciótól. Márpedig azt megtanultam, hogy ha „túl keveset” kérsz, nem leszel megbecsülve. Mert az emberek csak azt látják, hogy három éve runner voltam, most meg külföldiekkel dolgozom. De a befektetett munkát a háttérben nem, ha pedig látják az eredményt, nem hiszik el. És akkor jön egy brigád, akik nem ismernek. Van két jó referenciám: A Beast in Black, és Jani bácsi. Plusz egy nap utazás, beszélgetés, ami éppen elég volt arra, hogy azt mondják: haver, nyomassad. Én meg nyomattam. Egy alkalom meggyőzte őket. Megkaptam az önbizalmat Adéltól, a hitet apámtól, a bizalmat pedig a zenekartól. És mivel finnek, nem kukacoskodtak a gázsival.
És, hogy miért ennyi szó erről? Mert az ember elcseréli az életét Istenben, de el is kell tartania a családját. És mennyivel jobb érzéssel megy világgá egy hétre, két hétre, egy hónapra, két hónapra azzal a tudattal, hogy utána az otthon töltött idejét maximálisan a családjával töltheti, anélkül, hogy azon kellene aggódnia, hogy két turné között hol haknizzon.

És akkor jöjjön az élménybeszámoló:

Egy hosszúhétvégés fesztiválturné. Lassan felpörgünk a precovid diőkhöz. Hasonló volt, mint a Paddyék buszos-repkedős hétvégéje. Ez az első hozadéka a múltkori lengyelországi körnek. 
És ha már én intéztem nekik buszt is, Ferihegyen szálltak le. Ide van közvetlen járat Helsinkiből, Ljubljanába nincs. Úgyhogy sokszorosan jól járnak velem. :D

Szerda este hatkor landoltak. Berámoltuk a szokásos ipari mennyiségű cuccukat a Mercibe és kilőttünk Tolmin irányába. Az első fesztivál csak csütörtök éjfélkor van, bőven lesz idő kialudni magunkat.

Viljam a kúton Borsodit vett. Azt mondta, múltkor nagyon ízlett neki, és hát ami egyszer bevált...milyenek lehetnek a finn sörök...(Amúgy emlékeim szerint, hmm...ja, hát nem jobbak a Borsodinál.) :P

A sirályok hatórás maratoni Worms-partyt tartanak. Az uccsó két órára Antti átvette a vezetést. Emeletes falvakon hömpölyögtünk keresztül. Szürreális, mikor a sötétségben csak a saját reflektorod látod, aztán feltűnik egy hajtűvel lejjebb egy autó, ugyanarra megy, mint mi. Majd mikor elérjük az alsó felét, látjuk megint ugyanarra menni, csak fent. És közben végig az ellenkező irányba tart, mint mi.

Aztán elfogy az út. Egy piros lámpa az erdő közepén. Egy újabb. Véget nem érő utolsó 50 km hajnali egykor a szlovén hegyek között.

Elmeséltem Anttinak a Szofiábol Pernikbe való utazásunkat a Vadvirágok turnéján, mikor Matyi vezette Dorkát. Koncertre tartottunk. Már sötét volt. Előttünk ment Csabi, a trombitás a Corsával. A bombakráteres út kisimult. Aztán egyszer csak kacsázott egyet a Corsa segge.

 -Matyi vigyázz!

Késő. Akkorát csattant a 30 centi mély, méteres átmérőjű gödörben, instant durrdefekt. Az acél felni is behorpadt. Subinak sikerült kilazítania a betépett kerékcsavarokat. Gyors csere után időben odaértünk. A klub egy panelház második emeleti lakása. Színpad az előszoba, bárpult a konyha. Trombitás Csabi buli után részegen csajozik. 

- Dehat Csabi, neked családod van!

- Niiiiiincccssss csalaaaaaaadoooom. Taff.

A bolgár csaposgyerek büszkén prezentálta magyartudását.

- Hajra Fradi! Mutasd a cicid!

Csak a lényeg...

Vissza a szlovén hegyek közé.

Ha nem érünk oda hamarost, félő, hogy Antti átvált Colin McRae ralli fokozatba. Sosem lesz vége. Ez jó kis kezdés lesz. Te vagy a legjobb múzsa, drága Adél!

Veri szmúsz minden. Folyamatosan zümmög a klíma, különben belefulladnánk az itt-ott felbukkanó vihar fojtogató páratengerébe. Így viszont az a kellemes, hűvös, száraz levegős könnyed éjjeli hangulat. Már csak egy jó füstös Whisky hiányzik.

30 km, 30 perc. Véget nem erős kanyarkígyó. Ezek már nem bírnak magukkal, énekelnek, dobolnak mellé. Újra felhangzik a harcos kukacok csatakiáltása.

18 km, 23 perc...mintha egyre messzebb lennénk.

Egy faluban kék alapon fehér zebra van. Mi jöhet még? Majd holnap megtudom, hogy itt minden faluban...

Újabb piros lámpa. Ezek a szlovének nem viccelnek.

Megtanultam első hasznos finn kifejezésemet:

Vittu! ( B*** meg)  mire jó a Worms Armageddon.

Egészen kedves kis szlovén hegyi falvak. Inkább kőből. Az van itt sok. Muskátli is van rajtuk. Nem a köveken, a házakon. Mindig is mondtam, hogy ezek osztrákok akarnak lenni.

8 perc. És zöld lámpa. Van itt egy sötétben is szépnek tűnő tavacska. Valószínűleg duzzasztott.

Elértük Tolmint. Én már valahogy így láttam. :P

Tommy:
- Yes, but this is the wrong Tollmin. (A finnek nagyon szeretik a hosszú mássalhangzókat. Ugyan még nem végeztem kutatást a témában, de erős a gyanúm, hogy csak hosszú mássalhangzókat tudnak kiejteni. :P )The right one is 400 km to the west.

Fő a pozitív kisugárzás. :D

-Tomorrow is a long day.

-Yes, and starts with a concert...(00:15) kis hatásszünet.

- Ah, yes, then we have two gigs tomorrow.

Megint saját szobát kaptam...mit szobát, apartmant! Előszoba, hálószoba, és két fürdő. Utóbbiak értelmét ugyan nem nagyon értem, de menő. :D

Reggeli után visszamentem csillezni, aludni. Párszor meghallgattam a műsort. Mikor eszembe jutott, hogy kicsit körül is lehetne nézni, már mentünk fel a hegyre, hogy felprogramozzam a pultot, mert nem sikerült választ kapni a helyi emberektől az emilekre. Igen látványos szerpentinen jutottunk fel a fesztiválra. Verőfényes napsütés. Mire belőttem a cuccot már mehettünk is vissza a zenekarért. Közben harapni lehetett a levegőt. Itt bizony vihar lesz.

Az előttünk játszó szlovén sztárzenész alatt már szakadt az eső. Durván. Aztán valaki feldobott egy gumipapucsot a színpadra, ezen megsértődött, így plusz fél óránk lett átállni. :D

Az eső hol alábbhagyott, hol rázendített, de a Seagulls koncert végére sártengerré vált a fű a színpad előtt. Egy kábé 100 fős kemény mag még így is ropta csuromvizesen.
Kezdésnek nem rossz, de a hangulatra azért eléggé rányomta a bélyegét a szuttyogás.
Haverom a backstage-ben.

Load outra sem enyhült, csatakosan estünk be a buszba. Én szuper zen fokozatban vezettem le a hegyről.

2,5 óra alvás, gyors reggeli, és csapattuk tovább Stuttgarttól még egy órányira. Az út első két órája a szlovén-osztrák-olasz hármashatár közelében, a Júliai Alpok gyönyörű vidékén vezetett. Benne voltunk a sűrűjében. Az a rész, ahol családostul is jókat lehet kirándulni, és a 2000-es hegyek is kéznél vannak.

- This valley looks like paradise!

- Feels like nightmare. (A talán még kissé részeg harmonikás próbál keresztben aludni a buszban, viszonylag kis sikerrel. Amint azt a mellékelt ábra mutatja.)

- Most akkor melyik kijárat???

Péntek délután: nyilván hosszú stauk a német pályán. Antti, a terminátor 11 órát végigvezetett. Egy óra késéssel értünk Bonfeldbe. Fél óra maradt a hangbeállásra. Antti mondta, nem gond, csak a szokásos. A helyi stáb először röhögött, majd tisztelettel meghajolt hangemberünk profizmusa előtt. Nekem maradt időm még állítgatni a pozíciókat, én nem kiabáltam közben. :P Helyi emberhez persze nem jutott el az infó, hogy én is jövök, de nagyon jó arc volt, meg profi. A ma esti headliner a Uriah Heep! Egy színpadon a legendákkal, nem semmi. És a vicc az egészben, hogy a fényesük ugyanolyan pulttal dolgozik, mint én. Két Avolites, egy MA3 (a helyi pult). Avo nyert. :D

A vicc kedvéért ma is kaptunk a nyakunkba kis esőt. Mondjuk inkább az a kellemetlen, sunyi, lassú fajta, egy fokkal jobb, mint a tegnapi vihar. Plusz itt egy elképesztő huszonegyedik századi megoldással készültek a szervezők: esőkabátokat osztogattak a fesztivál látogatóinak. És láss csodát, az emberek ott voltak a koncerten. Csak sajnos volt, aki esernyőt is hozott...és mint tudjuk, minden koncerten ott az az állatfajta, aki pont a fénytechikus elé egy méterrel áll be, és jellemzően nem az alacsonyabbik fajtából. A koncert első felén csak a színpad felső egyharmadát láttam. Még a zenekar se látszott ki az esernyők mögül.Itt már enyhült a helyzet. :D

LÉCCI NE ÁLLJATOK A FÉNYTECHNIKUS ELÉ! Onnan lehet megismerni, hogy nagyon szeretné látni a színpadot. :D

Az Uriah fényesében némileg csalódtam. Régi vágású manus, és borzasztó lusta...azon kívül, hogy színeket váltott a számok között, egy pozíciót, kétféle mozgást és kétujjas páros-páratlan villogást használt egész koncert alatt. Se egy fényfutás, se GOBO, semmi. Azért ütős buli volt. A gitáros eredeti csak, 52 éve nyomja. De igen energikus koncertet adtak, erős volt a kontraszt, mert én már nem álltam a lábamon, olyan fáradt voltam. Egy jó német sör lecsúszott a végén. Antti unszolására. Majd ő elvezet a szállodához. Fél kettőkor sikerült berámolnom a zenekar fesztiválon maradt felét a buszba...mint a régi szép idők a Junkies-zal. :PAnttival intéztük a parkolást, addig Viljam – aki hagyományosan a lakótársa – eltűnt, úgyhogy ma a stáb aludt egy szobában. Négy csillagos szálloda...olyan törökösen. Mert a szobában 30 fok volt. Kissé kopott, de reggel kárpótolt a begombázott művész alkotásaival telerakott hall. :DBasinfire fest. Plzentől 20 kilométerre egy szántóföldön. Végre egy igazi metal fesztivál. 2-3000 fős lehet. Profi szervezés, két ugyanolyan színpad, így minden zenekarnak van egy órája az átállásra. Itt is megkaptam előre a techinkai ridert, pár pozíció korrigálása, meg is vagyunk. Mázlink volt, pont felhős volt az ég majdnem végig. Viszont nem esett. Határozottan viccesen festett a Seagulls színes háttérvászna a metalfesziválon.Na, hát szó szerint színt vittünk a fekete emberek közé. :D Belehallgattunk az Infected Rainbe (modern metal, hörgős-éneklős-narancssárga raszta lánnyal, moldávok), aztán irány a hotel Plzenben.

Reggel hétkor a német nyugdíjas horda megrohamozta a Marriott reggelijét. Ja, megint menő hotelt kaptunk. És ennek fényében: hígítva volt a narancslé. A rosseb érti ezt. Tényleg ennyit lehet spórolni a NARANCSLÉN? Átverekedtük magunkat a németeken, összekalapáltam a fesztiválkajától kissé szétcsúszott belemet (csak vegánnak kellett volna lenni egy napra megint...), kidobtam a reptéren a zenekart, és kaptam tőlük egy Herrrrmann-kalapot is. :)Betoltam még egy kávét, és délután háromkor már le is tettem a buszt. A hétvége termése öt üveg bor. A probléma csak az, hogy 3 német, két cseh...és mint tudjuk, egyik ország se a borászatairól híres. Milyen negyképűek, miért nem tudnak francia bort adni...neadjIsten, magyart. :P

Nézzünk bizakodva a jövőbe, hogy ősszel nem állja utunk semmiféle vírus vagy háború, és lesz gázolaj is a kutakon, mert akkor egy garantáltan őrült turné elé nézünk Steve-vel meg a Sirályokkal. De addig is, munka van bőven: Alestorm, jópár Beast in Black borzasztó mennyiségű repüléssel, némi Soul Light hakni...

Ja, mára vége.