A decemberi turnén mindkét zenekar meghívást kapott a Rock N Iasi fesztiválra a Bucovinától, így fogant meg a turné második részének ötlete. Iasi – mint azt megtapasztaltuk – messze van. Nem szimplán nagyon messze, olyan messze, hogy már a második napon konszenzus alakult ki a Leecher zenekarban – jómagam is beleértve -, hogy a novemberi bukaresti hétvégét határozatlan időre visszatömjük a szekrénynek egy nagyon eldugott sarkába, ahol remélhetőleg feledésbe is merül az elkövetkező egy-másfél évre biztosan.

Azért, hogy mégse kétszer két napot – vagy fakultatíve 14 órát – élvezzük Románia Uniós forrásból felújított úthálózatának szolgáltatásait (most már tengelytöréstől nem kell tartani, csak az őrült román sofőröktől), lett egy Temesvár és egy Nagybánya az útba iktatva. Hazafelé érdeklődés hiányában nem sikerült koncertet szervezni, de ezen utólag egyáltalán nem bánkódtunk. Sőt.

Fotó: printszkrín

Két részletben zúdultunk le Temesvárra csütörtök délután. Miután kimatekoztuk a cuccok időben jussnak le-Lilla le tudjon vizsgázni-Barci is-Áginak ne kelljen szabadságot kivenni egyenletet, mire a turné-Dacia megérkezett, már összefüstöltem a Manufacturát, a robotlámpák vadul cikáztak, és még a dobszerkót is sikerült némi telefonos segítséggel a dobos kollégák – szerencsére mindketten a második turnusban érkeztek – igényei szerint összekalapálni.

Határozottan jól sikerült csütörtöki koncert volt, a Kalapács nézőszámát messze túlteljesítve téptük le a temesvári rajongók fejét. Még a fiatal generáció is képviseltette magát.

Szállásunk a Gusztáv-turnéról ismert parasztház-hostel, és bár azt mondták nem fog beférni, én betettem…a buszt az udvarra. :P

Fotó: Anett

Ismételten köszönjük a Magnólia Bt. nagylelkű szponzorációját eme román fenevad formájában. :D

Este elfogyasztottunk egy rendkívül rossz ízű, valahonnan régről megmaradt fütyülős valamit, csak, hogy a kertben ücsörgős estét feldobjuk valamivel. Sikerült.

Torkos házőrző kutyánk lelkes közreműködésével Barci kintfelejtett fellépőcipője reggelre új dizájnt kapott, és bár a turné további részén kétségbeesetten próbált helytállni, végül a metálisten biológiai fegyvere végzett vele, végső nyughelye egy zuglói panelházhoz tartozó kommunális hulladéktároló konténer. (Bocs :P)

Ágink által kiguglizott rendkívül mutatós palacsintákkal kecsegtető reggelizőhelyen próbáltuk kimerülő tartalékainkat feltölteni, míg ki nem derült, hogy valamiért nem szeretik a vendégeket. (?) Végül a promóciótól nagy mértékben eltérő, de az igényeket közepes mértékben kielégítő szolgáltatást sikerült igénybe vennünk.

Nekizúdultunk Nagybányának, diszkrét két óra után sikerült elérnünk a szökési sebességet, és érintő irányban kilőni Arad gravitációs mezejéből. Félúton megálltunk a Junkies-turnén bejáratott útszéli éttermünkbe, ahol nem sikerült megfelelő módon feltöltődnöm, de Ági mondta, hogy szívesen kipróbálja a buszt, így lett egy nagyszerű másodpilótám, akinek vezetési stílusától ráadásul még fel sem szisszentem. (Aki ismer, tudja, hogy nehezen tűröm, ha a jobbeggyen ülök, és más vezet mellettem) Najó, egyszer, amikor átugrattunk egy román stílusban épült vasúti átjárón. :P

Némi csúszással, rendkívül kimerülten érkeztünk Nagybányára, a klub nagyszerű, kár, hogy – az általunk bevetett lelkes hirdetések ellenére – viszonylag kevés emberhez jutott el a koncert híre.

Második fejezet

Ismét az a szürreális, művészfilmes hangulat fogott el. Úgy látszik a fáradtság idézi elő, vagy legalábbis nagymértékben hozzájárul. Ülök a terem végében egy szolgálaton kívüli mélynyomón és nézem, ahogy a srácok a koncertjük előtt tombolnak a Sniffyre. Ezek azok a pillanatok, amiért megéri a nyolcórás vezetés. Egyelőre úgy tűnik, nem mozgattuk meg a város lakosságának jelentős részét, de az a maroknyi emberke láthatólag meg van elégedve azzal, ahogy a lányok zúznak a színpadon.  A borzasztó lelkes első sor őrült szinkron-headbangelésbe kezd a Cycling every day and night-ra…

Majd felcserélődik a konfiguráció, hallgatom a csodálatos csellómuzsikát, nézem, ahogy Barcink majd leesik a színpadról, akkorát tombol, Anett már megszokott profizmusával kristálytisztán énekel, Kutor mintha élvezné is, amit csinál, Ági pedig olyan gyönyörűen játssza a szólókat, hogy kicsordul a könnyem. Dávidot nem látom, ő hátul van. :P De kőkeményen hozza az alapot.

A várható másnapi hajnali indulás miatt – 8 óra út Iasiba, és délután négykor ott kellett lennünk – igyekeztünk villámgyorsan összecuccolni és kilőni a – Lord Bishop turnét idéző hangulatú – középiskolai lánykollégium szállásunkra.

Barcinkat csak második körben tudtuk meggyőzni, hogy jobb lesz az mindenkinek (nem lett jobb, rosszabb lett), ha visszatér velünk a szállásra. De legalább így be tudtam ugrani a klub right next door – ez egyszerűen zseniális – 0-24-es gyógyszertárba egy orrcseppért, aminek következtében a srácok egy hangyányival jobban aludtak, mint előző nap. ;)

A Barci által előzetesen elfogyasztott alkoholmennyiség hatására az egyetlen meggyőzőerőm végül a kilátásba helyezett pofánvágás valamint a turnébuszban rejlő, öt euróért Bécsben vásárolt dedikált golfütőm újszerű felhasználási lehetőségének kombója bizonyult, amivel végül sikerült házi metálistenünk meggyőzni arról, hogy jobban teszi, ha felad csajozási szándékával és visszatér velünk a főhadiszállásra. Bocs, néha erélyesnek kell lenni. :P

Cseresznye a tortán, hogy – miután Lilla és Bori visszarángatta a kétésfeledik emeleti ablakból lógó csellistát a biztonságot jelentő betonfalak közé - az unatkozó román gimnazistalányok lelkesen üdvözölték az újdonsült társaságot, aminek az együttes részéről viszonylag rossz minőségű, és nem túl hosszú alvás lett az eredménye. Szerencsére a felüdítő reggeli hideg zuhany kimosta az álmot a szemünkből, újult erővel ugrottunk neki a Kárpátok bérceinek, hogy délután ötre lezúduljunk az Iasi melletti hegyoldalban rendezett fesztiválra.

Leecher nyitó volt a nagyszínpadon, nagy létszámú lelkes helyi önkéntes csapat segítségével villámgyorsan beálltunk. Florin és a Bucovina többi tagja saját kezűleg egyengette a nagyszínpad gördülékeny működését.

Kezdésre délutáni koncerteknél megszokott, érdeklődő, viszonylag kevésbé tomboló, de annál kíváncsibb közönség gyűlt össze a domboldalban. A zenekar borzasztó jól szólt, Florinék pedig biztosítottak afelől, hogy a következő alkalommal is szeretnék, ha fellépnénk náluk. (Remélem az Bukarestben lesz, oda megy Wizzair…)

Rögtön a Leecher után kezdtek a lányok a másik színpadon, a későbbi kezdés miatt már egészen sok ember összegyűlt, de még nem igazán pörögtek fel. Azért volt egy kemény mag, aki elég nagyot zúzott rajtuk. ;)

Fotók főleg: Leonard Hîngănescu

Az utazás és koncertek után kifáradt zenekarokkal kiengedtük a fáradt gőzt még egy kicsit a fesztiválon, aztán elmentünk a szállásra, aminek lapos tetejére egy emeletes ágy létráján és egy apró ablakon át lehetett kijutni csillezgetni. Barcit elküldtük az éjjelnappaliba alkoholszerző expedícióra amiből a mellékelt galériában található ukrán csodával sikerült visszatérnie. A tetőről ugrálásról sikerült leszoktatnunk, de Anett művészi ambíciói kiteljesítésével a turné határozottan toplistás első helyezett fényképét készítette fiatal kollégánkról. Íme:

Fotó: Anett

Azt hiszem sokmindent nem szükséges hozzátenni, lemezborító-gyanús, már-már ikonikus felvétel készült, nem vitás.

Illetve Anettnek mégis sikerült szakszerűen elemeznie a művet:

"A kevés elemből álló, drámaian erős kontrasztokkal megjelenített műalkotás középpontji témája „a Rocksztár” jelensége. A képen látható alak egymaga hivatott megszemélyesíteni a rocksztár létének fény- és árnyoldalát, veszélyekkel, dilemmákkal és drámákkal tarkított életvitelét, és a leselkedő borzalmak ellenére mégis elképesztően könnyed, szinte apatikus attitűdjét. A mű színhasználata szegényes, formavilága letisztult és mellőzi a részletességet. Ezzel segít kidomborítani a lényeget és koncentrációnkat sallangok nélkül a Rocksztár felé irányítani. A minimalista megjelenítés miatt a kép csak sejtetni engedi, hogy a Rocksztár egy tető szélén áll nagy magasságban, onnan kémleli az éjszakai város zajos forgatagát. Cselekedete életveszélyes, a figura mégis békét áraszt, sőt, a maga egyedi módján mutatja ki érdektelenségét és arcpirítóan pikírt ignoranciáját ebben a halálközeli szituációban. Ezt a szívdermesztő ellentétet támasztja alá a fotó szélsőséges színvilága, a szemet kápráztató fénycsíkokkal szemben álló teljes sötétség. A Rocksztár ebben a pillanatban megmutatja, hogy kemény élete, a drogok sötét poklában tett borzalmas alámerülései, a siker hajszolása, a sztárság okozta kiégés bárki mást összetört volna a helyében – ő viszont a kiválasztott, a sötétség öleléséből kiemelkedik vakító kontúrjaival. A nép kiválasztottja ő – de vajon helyes döntés volt? Talán mást kellett volna választaniuk helyette? A szemlélődő recesszíven ezt a kínzó bizonytalanságot is érzi szívében, amelyet azonban jól ellenpontoz a Rocksztár egyszerű üzenete: „Ne vegyétek túl komolyan magatokat, hiszen színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.”

Jó minőségű, kielégítő mennyiségű alvás után megreggeliztünk a tetőn, elslattyogtunk egy jó kávéra, majd visszafelé vettük az irányt. Az esti cél Nagyszeben, ahol a Kamikaze Scotsmen turnéján isteni szerencse által fellelt kocsmát kerestük fel, és bár a meglehetősen hosszú utazgatás után némi morcot véltem felfedezni egyesek tekintetében, mikor beléptünk a Geea Cafféba, mindenki elámult, én pedig boldog buddhamosollyal az arcomon kortyolgattam kaktuszviszkimet.

Arról, hogy mi az a kaktusz…

Az űrhajó háromfős legénységével reggel kilenckor kilőtt, hogy SPM-fokozatra kapcsolva emberi időben visszatérjenek kis hazánkba, nem sokkal később a turnébusz is eloldalgott, hogy a sofőr utolsó energiáit összevonva hazakormányozza a flotta zászlóshajóját, és az elmúlt három hónap sűrű turnészezonját pár rész Jóbarátokkal öblítse le, míg az agya szép lassan alapjáratra csökkenti a fordulatot, hogy átadhassa magát a furcsa álmoktól és lidércektől mentes, limitálatlan, ébresztőórát elfeledő szendergésnek.