A képet a wikipediarol nyúltam, mert király. ;)

Repülünk Helsinkibe. Az elmúlt két év véget nem érőnek tűnő várakozása végül mégis véget ért. (sic!) Még mindig bennem van egy kis drukk, nem jön-e közbe megint valami, de hála Istennek, végre, végre, végre: megyünk.

Hosszú hallgatás után egy kis személyes „hogyan is kerültem ide” rovat. Ha nem érdekel, görgessetek lejjebb. :)

Idejére se emlékszem már pontosan, mikor született meg a fejemben a gondolat: nem elég a turnémenedzserkedés. Valami másra vágyok. Valami többet akarok beletenni a sztoriba, valamit adni az embereknek, valamit alkotni. És akkor eszembe jutott, hogy 8 évesen ülök a sulibuliban a pad tetején, míg az osztálytársaim ugrálnak, és egy zseblámpával villogok a Rapülőkre. A zene nem tetszett...mégis 20 év kellett, mire rájöttem, mindig is foglalkoztattak a fények. Nem véletlenül kéretem hatéves születésnapomra egy Smena fényképezőgépet. Csak hát nem ilyen közegben nőttem fel. A zene gyerekkoromtól fogva része volt az életemnek. Szüleim csak komolyzenét hallgattak, édesapám egyetlen könnyűzenei lemeze a Hard Day’s Night volt, később szerzett egy Simon és Garfunkel cédét. Rockzenei műveltségem a nálam négy évvel idősebb unokatestvéremtől szívtam magamba, akire világéletemben bátyámként néztem fel. Így jutottam el életem első koncertjére véletlenül: Ossian a Pecsában. Mert a „nagyok” oda mentek és édesapám megszponzorálta a koncertjegyet.

Egyéb iránt a 6 év csellózásból egyenesen származott le a basszusgitár, és hosszú évek próbálkozása a Sebaj Tóbiás zenekartól a Vadvirágok Blues Banden át a Zarathustráig, ami a saját projektem volt. Ebben az időben kezdtem Dorkával, a ’82-es kocka Transporterrel sofőrködni más zenekaroknak is, törökországi Erasmus kiruccanásom után Terényi Robi barátomon keresztül kerültem a Junkieshoz sofőrnek, majd lettem hirtelen turnémenedzser. Ott kezdtem nyomogatni a fénypultokat a klub bulikon.

Életem egyik nagy zsákutcája a Sniffyction nevű lányzenekar menedzselése, de mégis rajtuk keresztül talált meg a Leecher. Menedzsert kerestek. A tanulópénz kapcsolati tőkévé kezdett kovácsolódni, egy nagyszerű csapat, remek muzsikusok, felejthetetlen  - megzoknizott – turnék, amik remélhetően csak egyre jobbak lesznek, ahogy kikaparjuk magunkat a covid pöcegödréből.
Majd jöttek a runner melók: a hammeres és concertos munkák. Akadt üresjárat a Barbában. Papp Jani bácsi leültetett az Avo pult mögé: akkor most peccseld fel, csinálj palettákat. Aztán azon kaptam magam, hogy az öreg Peugeot Boxer Avolites fénypulttá vált.

Összebarátkoztam Molnár Mátéval, a Beast in Black basszusgitárosával, látta a munkáimat, és mikor saját technikai gárdát kezdett építeni, elkezdtünk együtt dolgozni. Véget nem érő programozás...aztán egy csapásra minden szétesett. Az élet megállt, belesüppedtünk ebbe a mély, szuttyogós, mocsárba, ahonnan másfél évvel, kb. 500 óra programozással később egy izgalmas grazi fesztiválkoncert sejtetett valami kiutat. Tavaly nyáron annyi volt a meló a rentálcégnél, ahol dolgoztam, hogy Zoknit írni se volt időm. De a fény megjelent az alagút végén: novemberben Európa-turné!

Közben megjelent a harmadik album...a turné pedig elcsúszott márciusra. Mintha odafent látták volna, hogy kell még az a 200 óra munka, hogy üssön az új album is.

És itt a március. 4 koncert maradt a turnéból, Finnországban. Soha életemben nem vártam semmit ennyire, mint ezt a hetet.

Leszállt a gép, csomagok egyben. Jan, a zenekar jobb keze és mörcsfelelőse jött értünk. Egy gyors kebab – garantált minőség az egész világon :D -, a két éves szüttyögés lelki megpróbáltatásainak hozadéka mínusz 15 kiló, egy irritábilis bélszindróma és némi enzimhiány. Így marad a csirkés girosz (mint tudjuk, nekünk minden girosz, ami török), vagyis hús és saláta. Egy éve még ez is elképzelhetetlennek tűnt számomra.

És az első kulturális élmény, ami valahol előre is vetíti a finneknek a világgal való kapcsolatát. Nincs ásványvíz „at all”. Mert minek palackozzuk be a vizet, ha kristálytiszta folyik a csapból? Egyedül a backstage-ben találkoztam üveges vízzel, az is pusztán a praktikuma miatt, színpadra csak nem viszel fel 10 korsó vizet.

Később a hotelben reggelinél feltűnt, hogy azért kicsit túl van tolva az organic biznisz, viszont borzasztó egészségesen is tudsz étkezni, ha van rá igényed. Nekem márpedig  - a fent említett apróbb problémák miatt – igencsak van.

Hétfőn reggel kezdődött a meló. Élesben sose volt még tesztelve ez a műsor, és rengeteg változtatás, javítás kellett. Átrágtuk magunkat keresztül-kasul a show-n. A BIB nem az a banda, aki csak úgy kiáll a színpadra, aztán rock ’n roll. Borzasztó profi hozzáállás, magas szintű maximalizmus jellemzi a zenekart, és ezt a stábtól is elvárják. Komoly produkció, precízen szerkesztett zene, koreográfia. A közönség meg is hálálja az odafigyelést. Ehhez a profizmushoz kell illeszkednie a látványnak is. Kőkemény két nap, de végre koncert!

Még észbe sem kap az ember, már pakolja a buszt, alvás, reggeli és már lövünk is ki a megjegyezhetetlen nevű Jyväskylä-ba. Sami, a hangmérnök mondja, hogy a finnek a nagy jólétben unatkoznak, és unalmukban mindent kritizálnak. Tegnap nem hallott kukacoskodást a közönségből a koncert után. Ezt jó jelnek veszem, mindazonáltal majd’ egész úton a Helsinki koncert felvételeit nézem miközben szorgalmasan jegyzetelgetem, min kell csiszolgatnom délután a helyszínen.

Lutakko a legkisebb helyszínünk. Kis színpad, régi technika. Szerda, 600 fő, teltház. Az apró, viking klubmenedzser lány szerint pénteki sörfogyszatás. :D A közönség szétszedte a helyet. Két pohár veresbor elfogyasztása után kellemes tompultsággal estem be az esztergomi gimnáziumi éveimet idéző tetőtéri szállásra. A Lutakko egy hatalmas komplexum, klub, próbatermek, meg a Jóisten tudja még mi, saját szerény szállással. Kedves csapat, szívélyes vendéglátás.

Ami az Unisex vécét illeti a klubban, kíváncsiságból beugrottam buli után. Meg kell hagyni, van egy diszkrét bája, mikor a vályúba pössentesz, és melletted egy méterre mossa a kezét egy lány, aki épp kijött a fülkéből. :P Oké, a piszoár és a mosdó között van egy kis paraván, de épp csak akkora, hogy a lényeget kitakarja.

Zúdulunk tovább Turkuba, a mai menü egy, a Tavastiához hasonlóan legendás helyszín. Hatalmas, egy légterű téglacsarnok, 1500 fő befogadóképességgel. Borzasztó kedves és segítőkész technikusok – amúgy mindenhol azok – és egy Avolites Arena fénypult. Pendrive bedug, show betölt. Öröm e bódottá. Irgalmatlan analóg lámpapark, most jól jön a MOMkultos gyakorlat. A beállítanivalókat a helyi barátom kosaras emelőről intézi. Nem szarakodunk létrával meg „pecabottal”. :D

Ejtsünk pár szót az előzenekarunkról. Emil, a Nestrucion nevű formáció atyja – amúgy az Amberian Dawn gitárosa – a BIB albumát masterelte mellesleg, és ő az új gitártechnikus a csapatban. Vagyis úgy nagyjából mindent is csinál. Pixelmetal-ként aposztrofálják magukat, ami annyit tesz, hogy ’80-as, ’90-es évek klasszikus számítógépes játékainak zenéjét dolgozzák fel metalban. LED falon mennek a játékok koncert közben. Ami azt illeti zseniális.

Nos, Helsinkiben mikor elkezdtek játszani, na akkor szereztem egyáltalán tudomást róla, hogy mit is játszanak. 100% improvizációra voltam kényszerülve, mert egyrészt semmi időm nem volt rá felkészülni, másrészt a Helsinki buliig nem is tudatták velem biztosan abbéli igényüket, hogy fényezzek nekik is. No, a harmadik bulit felvették telefonnal a keverőállásból, aminek eredményeképp pénteken a Logomo-ba való érkezés után sűrű ölelések erdejében találtam magam, így fejezvén ki abbéli örömüket, mennyire tetszett nekik a munkám. Mondanom sem kell, a BIB-re való napról napra tartó felkészülési stressz mellé elég jól esett az elismerés.

Meló akadt minden helyen bőven, mint ahogy technikai problémából is kaptam a nyakamba rendesen. Példaképp említeném, mikor kiderült, hogy a kis klubban a mozgófejes lámpák hiánya miatt az azok helyére programozott egyszerű, analóg, csak fényerőt szabályozható lámpák helyére ismét robotlámpákat tettem vissza az uccsó bulin, kiderült, hogy a program ezután elfelejtette, hogy azok tudnak mozogni, van színük és egyéb finomságaik. Így aztán füstölgő ujjakkal ütöttem újra bele a műsorba a beamek színeit, pozícióit, de még mozgásait is...ma is tanultam valamit.

A Logomo, egy erre a célra épült rendezvényhelyszín, hidraulikusan mozgatható fallal, ami lehetővé teszi, hogy ezertől 3200 főig bővíthető legyen. Mivel Finnország épp március elején nyitott a covid után, „csak” a két Barba Negra méretű középső mérettel gazdálkodtunk. Mivel a BIB a Nightwish menedzsmentjéhez tartozik, az ő pirotechnikusuk dobta fel az utolsó eseményt mindennel, ami a csövön kifér; a szikraesőtől a lángon át a beltéri tűzijátékig. :D És bár méretéből adódóan belefért volna még 20-30 robotlámpa a történetbe, (a jelenleg negyedakkora Barba Negra kétszer olyan jól van felszerelve fénytechnikával) azért igen látványos bulit sikerült összehoznunk. :)

Katarzis, őrjöngő tömeg, kis iszogatás a szállodában buli után, másnap vonatozás tegnapi jeggyel Helsinkibe, aztán reppentünk haza. Koncertfotók.

A hazaút apró, mókás szösszenete volt, mikor öt percünk volt átszállni egyik vonatról a másikra, de egy peronról arrébb indult a csatlakozás, és ketten voltunk öt csomagra. Rövid matekozás után be kellett látnunk: a számok makacs dolgok. Átrohantam a robotlámpás dobozommal, letettem a túlsó peronra, majd vissza a többi cuccért. Mire Mátéval és a maradék málhával átértünk, a rend éber őrei már sűrű cébézés közepette épp nyitották ki a gazdátlanul hagyott csomagot. A vonat épp akkor zúdult be, egy gyors „sorry, it is ours” után felkaptam a cuccot, és ugrottunk is fel a reptéri járatra. Úgy látszik, nem volt terrorista fejünk, mert nem marasztaltak ott. :D

Ami azt illeti az országból nem sokat láttam. Átsuhantunk néhány városon a kisbusszal, végtelen erdőkön és havas tájakon zúdultunk keresztül. Megálltunk néhány pihenőnél, a finn technikusok jól megebédeltek a 10 euróért mindent is ehetszből, de nekem volt reggeliből mentett szendvicsem jó magyar szokás szerint. :D (Amúgy a finnek a világ legtermészetesebb dolgaként kezelték a reggeli szendvicskészítő projekteket. Lehet, még örültek is neki, hogy kevesebb ételt kell kidobni a svédasztalról :P)

Az a hír járja, hogy van még jávorszarvasuk, Lappföldön télapójuk, meg sok-sok tavuk...de hát a technikus élete csak az emeletes vonaton játék és mese. Talán a fesztiválszezonban többet is látok majd.

A hosszúhétvégi rövid pihenés után pedig ezerrel gyúrok az áprilisi turnéra, amiről lehetőségeimhez mérten mihamarabb beszámolok majd nektek. Addig is szemezgethettek a pre-covid világból megmaradt, már-már ködbe vesző zoknis emlékek között. ;)