Turnézni mentünk a Leecherrel. Franciaországba. Mert az menő. Meg mert meghívtak Párizsba. Az még menőbb. :D

Indításképp a Congregatio Jesu (Angolkisasszonyok) nürnbergi bázisán vacsoráztunk, ami szintén elég menő, nem sok metalbandának adatik meg. :P Majd már-már hagyománnyá váló sörözős dayoffal folytattuk cimborám főhadiszállásán. Tim felettébb boldog volt, hogy az ebay-en meglehetősen olcsón megszerzett, hozzá postáztatott másfél méteres konténeremet végre eltakarítom az előszobájából. :D 

Pénteken laza 4 óra alatt Sarrebourgban voltunk, ahol az Ethnofil-bulit is szervező Le Lapin Blanc Phil szervezte a koncertet az új helyen, a Sociokulturelben. Kellőképp felszereltük lámpákkal a helyet, hogy megmutassuk, a tökös magyar gyerekek nem szarral gurigáznak. :D Sikerült. Nem túl nagy, de lelkes közönségünk lenyűgözte az audiovizuális élmény, bőven fogytak is a cédék koncert után. Philnél aludtunk, reggel összeszedtük a raktárban hagyott szajrét, feltöltöttük a buszt büdös sajttal, majd kilőttük Párizs felé.

Érkezésünkkor Jean Pierre békésen dohányzott a kapuban.  Annak fényében, hogy egy órás intervallumban tudtam megadni neki begördülésünk idejét, indokolatlanul pontosan várt minket. Abbéli gyanúnk, hogy a manus tud VALAMIT, az idő múlásával egyre csak fokozódott. Vendégül látott minket volt feleségének lakásán. Fejedelmi ebédet kaptunk, majd fiával átvittek minket a szállodába, a buszt az őrzött parkolóban hagytuk. Először csak apró jelek tűntek fel, mint, hogy szinte kizárólag a piroson ment át a zebrán, de az autók sose indultak el, míg át nem ért. :D

Jean Pierre egyébként olyan zenekarokat lökdösött karrierjük elején, párizsi koncert-lehetőséget biztosítva nekik, mint pl. a Delain.

A BKV infópultjában lepacsizott a helyi erővel, de nem mintha haverja lenne, inkább amolyan keresztapa-szerűen. Átszállásnál elintézte, hogy beengedjenek jegy nélkül a metróba, a metal-rajongó pultos kapott egy szórólapot a másnapi bulira.

Az Eiffel-toronynál pillanatok alatt lekoptatta a sörrel és pezsgővel seftelő afro-francia hiénákat, majd sörét szürcsölgetve ücsörgött a füvön, míg a banda a kötelező fényképekkel foglalatoskodott. (Nem láttuk, hogy fizetett volna érte. :P)

Mielőtt buszra szálltunk, hogy átrobogjunk a Champs Elysées-re, diszkréten mutatta, hogy szálljunk fel a leszállóajtón, előrevonult a sofőrhöz, majd rövid eszmecsere után közölte, hogy minden rendben, ingyen mehetünk pár megállót...

A Champs Elysées-n sétálgatva hirtelen nyári zápor tört ránk, egy szempillantással később megláttuk a törpét, aki esernyőket lóbálva tűnt fel a semmiből, rácuppanva az aktuális bizniszre. Míg a kapualjban ácsorogtunk, várván az égi áldás enyhülését, többször is elsuhant mellettünk. Ugyanabból az irányból. JP hamiskásan vigyorgott. Kezdett olyan érzésünk lenni, mintha mindenben benne lenne a keze.

Egy sarokkal arrébb beültünk a PUB-ba. Diszkréten kávézgattunk, JP egy laza 5 eurós pohársörrel folytatta, ahol abbahagyta, végül igazi gentleman módjára kifizette az egész számlát.
Felsétáltunk a Mont Martre-ra, majd le arra az utcára, ahol klubok sorakoznak egymás mellett. Az egyikből épp zúdult ki a nép, JP lepacsizott a Crew-val, majd folytatta útját a forgatagban a Moulin Rouge felé.

A metróban megfogta egy távozó ember után a csapóajtót, átsétált rajta, csak intett, hogy kövessük. Like a boss. Követtük.

Les Halles bulinegyedében található a magát szerényen csak Le Klubnak nevező intézmény. Viszonyításképp: a Louvre és a Notre Dame egyaránt kb. 10 perc sétára van. Azt pedig, hogy mit is jelent Párizsban koncertezni, számokkal lehet egyszerűen kifejezni: Le Klub, 120 fős, a budapesti Robothoz hasonlítható koncerthelyszín bérleti díja egy estére 500 euró személyzettel, backline-nal. Jean Pierre-nek olcsóbb, mert 12 éve szervez oda bulikat. Tehát a puszta tény, hogy egy párizsi metalpromóter foglalkozik a Leecherrel már okot az a bizakodásra. JP Igen rendesen ráállt a promóra, fél éve nyomatta. Végül egy mini-fesztivált szervezett, minek headlinere a Leecher volt. 80 embert csináltunk Párizsban, és az a 80 ember szétszedte a klubot. A színpad méretéhez képest igen jelentékeny mennyiségű fénytechnikával láttam el a teret. Nem bíztunk semmit a véletlenre. Meg is jegyezték a vasárnap estét, az egészen biztos. Egy helyi médium szerint felgyújtottuk a klubot, de ez hazugság, mert csak füst volt. Igaz, abból bőven. JP visszajelzése szerint beloptuk magunk a párizsi metalrajongók szívébe. Reméljük, viszik a hírét!

Reggel kidobtuk Barcink a reptéren, hogy pótzéháját abszolválva ne rúgják ki az informatika karról. (Nem rúgták.) Jean Pieresedve a fehér csíkos piros táblát figyelmen kívül hagyván hajtottam fel a terminálhoz. (a többi sorhoz túl magasak voltunk) Imígyen csillogó fekete Bálnamercik hadát utasítottuk magunk mögé, a legnagyobb természetességgel végigvonultunk a hármas terminálig, Barci kiugrott, mi meg már ott se voltunk. Talán a cédé kiengeszteli a Rolls-Royce-os gentlemant is tettünkért. :D

Nürnbergig minden szép és jó volt. Reggel a morcos német Béemvés helyéről átálltam – volna – a hostel parkolóhelyére, amit kinyitottak nekünk. Csakhogy alám ugrott az a bizonyos beton. Bevallom férfiasan, benéztem. Vállaljuk tetteink következményeit, azért vagyunk úriemberek. (Itt jegyezném meg, hogy a Boxeremmel nem fordult volna elő, mert annak egy ujjnyi vastag acélrúd védi az érzékeny részeit. Hát a Transitnak nem.) A szervószivattyú bánta, meg 5 Flixbus jegy, a kaució és egy nap az életünkből. Hülye Barci, hát nem megint megúszta?

Tréler jött, angolul nem beszélt, de magyarul igen. :D Kidobott a Ford szerviznél, ahol Dávid (dob) némettudását kihasználva elsimítottuk a dolgokat, majd hozzálátunk a busz indulásáig előttünk álló 10 óra szabadidő hasznos eltöltéséhez.

- Dávid mit csinál?
- Kicsit odahányt, most meg elbújt a bokor mögött.

Dobosunk igazi szoldzsörhöz méltó módon csendben szenvedte végig a következő 13 órát, míg jobban nem lett a Flixbus és a betonlapos autópálya kombójától. Mi pedig addig ittunk sört, kávét, mégtöbb kávét, játszottunk Leecher-társast (karácsonyra limitált kiadásban megjelenik ;) Kutor és Anett új fellépőruhákat próbált, sétáltunk kicsit a szakadó esőben, és kihasználtuk a hauptbahnhof utasvárója nyújtotta kényelmi szolgáltatásokat, amiket a fent említett zöld busztársaság jóvoltából további másfél óráig élvezhettünk.

Végre feljutván a nightliner-ünkre, teljes mértékben bebizonyosodott az a, már régóta érlelődő megállapítás bennem, hogy a Flixbus a szárazföldi távolsági közlekedés Ryanair-je. Sosem pontos, konnektorok limitált darabszámban állnak rendelkezésre (értsd: ha mákod van a 4 olyan hely egyikére kapsz jegyet), az USB töltők a busz baloldalán úgy általában nem adtak kraftot, a futómű pedig annyira rottyon volt, hogy a híres, betonlapokból összerakott autópályán úgy rázott, mintha egy Hajdú mosógépen ülnél centrifugáláskor. A sokkal rosszabb minőségű, 10 évvel ezelőtti Brno-Prága út nem hozott ki ennyi lehetőséget a  ’82-es évjáratú Transporterünkből. Hogy az utazás végére még feltegyük a cseresznyét, a sofőr a reggeli dugóban araszolás előtt jó fél órával biztonság kedvéért bezárta a budit is, és olyan ralli-üzemmódban érkezett meg Népligethez, hogy az izgága utasok kis híján egymás arcába estek.
Végül egyben hazaértünk, várjuk a cuccot a német szakik keze alatt újraszülető bussszal.

Update: Közben hazajött a busz is, a hangszereket a srácok dobálták át az én buszomba, mert én már Paddyékkel csapattam Kolozsvár felé.