Új sorozatunk előző részei ittö. Meg ittö. És ittö. Ittisö.

Hétfőn én voltam a kapitány. Volt benne kihívás, apró utakon kellett felbőszült, mindenre elszánt kamionok közt átjutnom a pályára, plusz még a tavaszi kátyúzás önfeledt szórakozásába mélyült építőmunkások is rádobtak az izgalomra. Kis rutinozás a gyártelepen. 12 méteres teherautóval forgolódni sose unalmas sport.

Tudod, Susan, Bulgakov igazán nagyszerű ötlet volt!

Éretlen gépészhallgatóként nagymértékű sznobizmusnak tartottam, mikor meg nem értett, részeg bölcsész ismerőseim borzasztó szenvedélyesen tudták ecsetelni a Mester és Margarita vagy az Utas és Holdvilág nagyságát, Szerb Antal és Bulgakov zsenialitását. Szerintem azért volt benne talán az is, de azt hiszem felnőttem a feladathoz, illetve hát igazság szerint eszem ágában sem volt elolvasni egyiket se, a címük se tetszett, a bölcsész ismerősök hosszas fejtegetéseiből meg csak az az emlék maradt meg, milyen sznobok. Aztán te, kedves Susan, megemlítetted, és olyan lelkesedéssel kezdtél róluk beszélni, de akkor már magától értetődő volt, hogy beléd kell fojtanom a szót, nehogy lelődd a poént. Hirtelen borzasztó kíváncsivá tettél mi az, ami annyira megfogott téged, mint engem a francia pilóta munkássága.

Vasárnap kezemben is volt a zizzent orosz - hogy miért lepődtem meg, hát orosz...- izmos könyve. Hogy, hogy nem, pont úgy alakult, hogy szerda délutánig nem kaptunk fuvart...kedd este füstölgő aggyal tettem le a könyvet, az utolsó 50 oldalt már néhány pohár jóféle veresborral támogattam meg. Ekkor mérhetetlen vágyat éreztem, hogy nekilássanak az Utashoz meg a Holdvilághoz. Annál is inkább, mert a héten Olaszországba megyünk. Puff neki...ha ezt az akkori bölcsész lányok hallották volna, megpukkadnak az irigységtől.

Délutáni felrakó első mókája, hogy a targoncás gyerek egy az egyben Nadinho volt a Nincs kettő négy nélkülből. De még a hangja is. :D

Másnap reggel kint voltunk Észak-Olaszoszágban, leadtuk az árut két helyen, aztán kiálltunk pihenőre.

Mai konyha. Fújt a szél.

Hogy legyen benne egy kis szakmai érdekesség is, tessék, megnézhetitek, hogy emelgeti Lara a farát. :P

S mivel igen, természetesen ezúttal is a kelleténél hosszabb pihenőidőt kellett kivennünk, plusz a kolléga vett néhány Peronit...hát meg volt a hangulat, hogy belevessem magam a sűrűjébe. Némileg csorbítja az élményt, hogy egy Milánó külsőn lévő parkolóban történt a szeánsz, a hathengeres diszkrét monoton duruzsolása kíséretében, mivel a kinti 37 fokot csak légkondival lehetett kibírni a fülkében. (Állóklímánk nincs, marad a berregés)

Egyébként Olaszország jelen pillanatban szinte semmivel sem különbözik Németországtól, vagy Svájctól járványügyileg. Itt-ott lézengenek az emberek, mindenki maszkot hord az utcán, fegyelmezetten betartják a kötelező távolságot. Svájc annyival lazább, hogy ott már nem kell maszk. Bárhova megyük, a legközelebbi ember egy ügyintéző plexifal mögött, vagy targoncás 2 méterről.

Nem tudom, békeidőben hogy működnek ezek az olaszok, de határozottan az a benyomásom, hogy ha azt állítjuk, hogy a németek nem szeretnek dolgozni - ellenben jellemzően azt a keveset, hogy átvegyék vagy feltegyék az árut, óramű pontossággal végzik – a taliánoknak simán nincs kedvük dolgozni. Gyere vissza délután, aztán valami lesz. Hiába vár 5 kamion, hogy megrakják, amíg nincs hozzá kedvük, marad a mozdulatlanság a fülledt betonudvaron.

Aztán hirtelen, mintha akkor kezdene hatni a kávé, vagy csak már ők is unják a semmittevést, ketten is felpattannak a targoncákra, és fél óra múlva az összes kamion felpakolva, végre indulhatunk Isten hírivel.

Az A1-es autópálya mellett, a végtelen szántóföldek között elszórva imitt-amott egy-egy tanya vagy elhagyatott, lyukas ház, de elhagyatottságuk még izgalmasabbá teszi őket. Ennyi, amit az országból kaptam ezen a kanyaron, de hát ilyen az olasz meló.

Várakozással teli, mesebeli reggel, olyan igazi, nyugodt, autókázós, pont a múlt heti ellentéte. Amikor nem az agyad húz haza, csak valami kellemes nyugalomban csodálod ahogy a Pilis színekbe borul hazefelé.